Egy szókimondó cikket közölt a “The New York Times” az igazságról és az igazság elhallgatásának motivációiról. Michelle Alexander jogász, az emberi jogok képviselője arra hívja fel a figyelmet írásában, hogy elérkezett az idő, amikor nem lehet már tovább hallgatni Palesztináról.

Cikkösszefoglaló.

A cikkíró példaként Martin Luther King-et idézi, aki 1967-ben nyíltan elítélte a vietnámi háborút. S tette ezt annak ellenére, hogy legközelebbi szövetségesei hallgatásra intették, hiszen ha elmondja a teljes igazságot, hogy hány és hány amerikai életébe is került ez a háború, akkor hamisan kommunistának kiáltják ki, elidegenítik támogatóit, és még a polgári jogi mozgalom is hátrányt szenved.

Ahogy King nem hallgatott Vietnámról, úgy eljött az idő, hogy a Palesztináról elhallgatott tények is napvilágra kerüljenek. A megszólalásnak azonban súlyos ára van: az izraeli lobbi jól dokumentált hatalmának köszönhetően akár a karrierjébe is kerülhet annak, aki feladja a hallgatást.

A megszállt területeken tapasztalható emberi jogi rémálomról többnyire mindenki hallgat, hiszen az Amerikai Kongresszus vezetői, akik olyan politikai környezetben működnek, ahol az izraeli politikai lobbi jól dokumentált hatalommal bír, következetesen minimalizálták és elterelték az Izraellel szembeni kritikákat, még akkor is amikor az a dél-afrikai apartheidre emlékeztető gyakorlatokat alkalmazott.

Számos polgári jogi aktivista és szervezet is csendben maradt attól való félelmében, hogy elapadnak a finanszírozó források, sőt, az antiszemitizmus hamis vádjával és lejárató kampányokkal is szembe kell nézniük, kompromittálva a társadalmi igazságosságért végzett munkájukat.

Számos diák szintén fél kifejezni szolidaritását a palesztin jogokkal, a mccarthysta taktikát követő titkos szervezetek feketelistái miatt, mint amilyen a “Canary Mission”, amely azokat a személyeket listázza, akik nyilvánosan bojkottálják Izraelt, kockáztatva állásukat és karrierjüket.

Ha tiszteljük Martin Luther King üzenetét, el kell ítélnünk Izrael tetteit: a nemzetközi jog könyörtelen megsértését, a Ciszjordánia, Kelet-Jeruzsálem és Gáza folyamatos megszállását, otthonok lerombolását és földek elkobzását. Fel kell jajdulnunk azon, ahogy a palesztinokkal bánnak az ellenőrzőpontoknál, ahogy átkutatják hajlékaikat, korlátozzák mozgásukat, és azon, hogy súlyosan korlátozzák a tisztességes lakhatást, iskoláztatást, élelmet, kórházi ellátást és a vízellátást.

Nem tűrhetjük, hogy Izrael visszautasítsa mégcsak annak megvitatását is, hogy a palesztin menekülteknek joguk van visszatérni otthonukba az ENSZ határozatai alapján, és meg kell kérdőjeleznünk az amerikai kormány pénzügyi alapjait, amelyek számos háborús cselekményt és polgári sebesültek ezreiért felelősek Gázában, nemkülönben az amerikai kormány Izrael 38 milliárd dolláros katonai támogatására tett elköteleződését.

Szót kell emelnünk az Izraelben tapasztalható jogi diszkrimináció ellen is, hiszen több mint 50, a palesztinok jogait sértő jogszabály van érvényben, mint például az, amely nyíltan kimondja, hogy csak a zsidó izraelieknek van joguk az önrendelkezéshez, figyelmen kívül hagyva a népesség mintegy 21%-át kitevő arab kisebbséget.

Miután egyre többen merik bátran vállalni véleményüket, lassan talán egyértelművé válik, hogy az Izrael politikáját és gyakorlatát érintő kritikák nem merítik ki az antiszemitizmus fogalmát.

Forrás: Time to Break the Silence on Palestine >>>