Palesztina az őskorban :: A Szemiták :: A Kánaániták :: A Perzsa Birodalom :: A római korszak :: A kereszténység megjelenése :: Az arab iszlám hódítás :: A Rashidun kalifák kora :: Az Omajjád-korszak :: Az Abbászida-korszak :: A Túlúnidák korszaka :: Az Ihsídida uralom :: A Fátimida-korszak :: A Szeldzsuk-kor :: A Frankok :: Az Ajjúbida-korszak :: A Mamlúkok kora :: Az oszmán uralom :: Palesztina cionista gyarmatosítása :: A brit mandátum :: Az 1948-as Nakba :: A Palesztinai Felszabadítási Szervezet megalapítása

Palesztina az őskorban

Jerikó – a történelem legősibb városa
(forrás: Wiki-Palestine)

Palesztinát már ősidők óta Kánaán földjeként ismerték, amint azt a Mári királyság egyik katonai vezetőjének jelentéseiben említették, illetve Adriemi, Alalakh (Tell al-Atchana) királyának obeliszkjén is egyértelműen említették a Kr.e. V. század közepén.

Palesztina neve a Filisztia szóból ered. A szó az asszír feljegyzésekben jelent meg III. Addizari asszír király uralkodása idején, Kr.e. 800 körül: obeliszkjén az áll, hogy uralkodása ötödik évében seregei leigázták Palasztut, népét pedig adó megfizetésére kényszerítették.

Hérodotosznál a Palesztina elnevezés az arámi alapokra összpontosult, és néha Szíria Fönícia közelében fekvő déli részére (Palesztin-Szíria) vonatkozik, amely egészen Egyiptom határaiig terül el. Ugyanezt az elnevezést használták olyan római történészek is, mint Agathar Chides., Strabo és Diodoru.

A római korban a Palesztina elnevezést az egész Szentföldre alkalmazhatóvá vált, Hadriánusz kora óta pedig hivatalos megnevezéssé vált. A név használata a keresztény egyházban széles körben elterjedt, és a keresztény zarándokok beszámolói is erre vonatkoztak, noha az iszlám korszakban Palesztina Levante része volt.

Palesztina földjének termékenysége és kiemelkedő elhelyezkedése ősidőktől kezdve elősegítette az emberi jelenlétet, mivel központi fekvése miatt kiemelkedő szerepe volt a világ különböző régiói közötti civilizációs kommunikáció folyamatában, ez pedig a kezdetektől fogva elősegítette történelmének lejegyzését.

Őskőkorszak (paleolitikum)

A régészeti ásatásokat követően a tudósok elismerték az ember jelenlétét Palesztina földjén az úgynevezett Homo erectus (felegyenesedett ember) óta. Az ásatások megerősítették, hogy ezek az ősök mozgékony, különböző állatcsordákat üldöző vadászok voltak. Ezek az ősök különböző fejlődési szakaszokon mentek keresztül, és kovakőből készült eszközöket és halászati módszereket kezdett fejleszteni.

A kőkorszak harmadik időszakában megjelent a Homo sapiens, és a hosszú fadarabból készült kés volt az egyik fő eszköz ebben az időszakban. Sapienseket találtak Palesztina barlangjaiban, beleértve a hercegnő barlangot, Erq Al-Ahmart, Kabarát és más helyeket a Negev-sivatagban. Ez a szakasz az emberi összejövetelek kezdete, amelyek fejlett életmód-mintákká váltak, bár folytatták a vadászatot és az élelem gyűjtögetését.

Kr.e. 17.000 – 8.000: Átmenet a gyűjtögetésből a termelésbe

Ebben az időszakban az ember a gyűjtögetés szakaszáról az előállítás szakaszára váltott, minthogy víz körüli élőhelyeket keresett és ott telepedett le. Emellett különféle magokat (közük búzát és az árpát) kezdett gyűjteni és termeszteni, valamint állatokra kezdett vadászni. Az ősemberek régészete kimutatta az termelés fejlődési szakaszait. Az életmód stabilabbá vált ebben a korszakban. A kőkorszak utolsó szakaszát a létfenntartás és a termelés eszközeinek egyértelmű változása jellemezte, minthogy változtak az építkezés mintái és eszközei, különösen azután, hogy az ősember felfedezte a fazekasságot, valamint annak hasznát számos iparágban, eszközben és az építkezésben, amely új innovációk és eszközök megjelenéséhez vezetett.

Kr.e. 8.000 – 4.000: A mezőgazdasági társadalmak megjelenése

Ebben a korszakban az ember a vadászattól, illetve néhány gabona termesztésétől függött, de állatokat még nem háziasított. Ugyanakkor kereskedelmi kapcsolat állt fenn Palesztina és Anatólia között, ahol számos „obszidián” szövetanyagból készült eszközöket találtak. Ezeket a szöveteket Anatólia exportált Jerikóba és más helyekre. Jerikó pedig nyersanyagokat, például kátrányt és a Holt-tengerből származó sót exportált. A korszak későbbi szakaszában az ember megkezdte az állatok háziasítását.

Kr.e. 4.000 – 2.000: A Kr.e. negyedik évezred végével

Palesztina gazdasági, társadalmi és építészeti vonatkozásai egyértelműen megváltoztak, és talán ennek a korszaknak a legismertebb jellemzője, hogy nagyszámú, sziklákba vájt temetkezési hely jelent meg Palesztinában, későbbi időszakokban pedig ásványokat fedeztek fel. Az ásványok elegyítése megkönnyítette az eszközök és szerszámok készítését. Vallási templomok is megjelentek ebben az időszakban, amelyeket a régészeti ásatások tártak fel Palesztina számos városában és falujában. Az ipar és a kereskedelem ugyancsak jelentős fejlődésnek volt tanúja, ami pedig a városi élet fellendülésében, a népesség növekedésében, az életszínvonal emelkedésében és a mezőgazdasági rendszer fejlődésében tükröződött. Ebben az időszakban sok fallal körülvett város jelent meg, melyre hatással volt a függőleges bejárattal rendelkező temetők létesítése. A megerősített városok Palesztina egész területén elterjedtek, beleértve a tengerparti régió, Marj Ibn Amer-t, illetve a nyugati hegyvonulatot. A védelemmel, illetve köz- és lakóépületekkel ellátott városok létesítéséhez szükségszerűvé vált a fejlett tervezés.

Ugrás az oldal elejére

A Szemiták

A “Palesztina” név
(forrás: Wiki-Palestine)

A régészeti feltárások szerint a szemiták Palesztina legrégebbi ismert lakói. A Kr.e. negyedik évezred óta a Földközi-tenger keleti partján élnek.

Vallási szempontból a szemitákat Szemtől, Noé legidősebb fiától származó törzseknek tekintik.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy Palesztina őslakosai mind arabok voltak. Az őket érő aszály miatt vándoroltak be az Arab-félszigetről. Több mint kétezer évig éltek új hazájukban, „Kánaánban”, Mózes próféta és híveinek a megjelenése előtt.

Ugrás az oldal elejére

A Kánaániták

Palesztin egy régi térképen, amely azt mutatja, hol éltek a kánaániták
(forrás: Wiki-Palestine)

Dokumentált becslések szerint a híres kánaánita amorita vándorlás Arábiából a Kr.e. harmadik évezred közepén történt, azonban egyes kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a kánaániták a harmadik évezred elején telepedtek le az országban, az egyiptomi régiségek felfedezései alapján.

Más kutatók ennél is tovább mennek, azt állítva, hogy a kánaániták létezése hétezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ők az ősi kánaánita városok romjainak feltárására alapoznak, amelyek közül a legrégebbi Jerikó városa, amely napjainkig megmaradt, és amelyet a világ legrégebbi városnak tartanak.

Attól függetlenül, hogy a kánaánita civilizáció keletkezésének időpontja bizonytalan, afelől nincs kétség, hogy történelmileg ők voltak a térség első lakói, és ők létesítettek elsőként civilizációt Palesztina földjén.

És a héber írások azt is megemlítik, hogy a kánaániak voltak az ország eredeti lakói, minthogy a Tórában az áll, hogy ők voltak az amoriták.

A mai napig fennmaradt legrégebbi kánaáni városok például: Jerikó, Asdód, Akkó, Gáza, Majdal, Jaffa, Askelón, Bét-Seán, számos város és falu mellett, amelyek közül néhány a mai napig megmaradt, míg mások eltűntek. Kánaán fővárosa Sikem volt.

A kánaániak a mezőgazdaságról és az iparról voltak híresek, de kitűnőek voltak a bányászatban, valamint a kerámia, az üveg, a szőttesek és a ruházati cikkek gyártásában is. Az építőművészetben is remekeltek, a zene és az irodalom pedig a kánaáni civilizáció kulcselemei voltak. A művészetekben és a zenében való jártasságuk kiváló volt, zenéjük egy részét a Közel-Keleten élő különböző ősi népek népektől kölcsönözték. A zene és a művészetek iránti érdeklődésük annak volt köszönhető, hogy a kánaánita istentiszteleti rituálék az éneklésen alapultak, így dallamaik és hangszereik elterjedtek az egész Földközi-tenger térségében.

Vitathatatlan, hogy az irodalom és a művészet a civilizációk fő jellemzői, így nem meglepő, hogy az izraeli írások hatalmas erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megtévesszék a világot azt állítva, hogy ők voltak az ősi civilizáció forrása és a dalok, az egyházi énekek és dallamok tulajdonosai. Valóban képesek is voltak sokakban elültetni ezt az illúziót, azonban Brested és más megbízható és kiváló történészek a kánaáni földről adtak leírást, míg a héberek a fényűző városokba léptek be. Brested úgy írta le, hogy a városokban kényelmes és fényűző otthonok voltak, a népesség különféle ipari kereskedelmi tevékenységekkel foglalkoztak, nagyszerű volt az irodalmuk és a templomaik – vagyis egy gazdag civilizáció volt jelen, amelyet a primitív héberek pásztorok követni és utánozni tudtak. Így a héberek otthagyták sátraikat hasonló házakat építettek, levették a sivatagban viselt bőröket is, amelyek helyett élénk színű gyapjú ruhákat viseltek. Egy idő után már nem lehetett különbséget tenni a kánaániták és a héberek között külső megjelenésükben. Miután a filiszteusok beléptek a tenger felől, az izraeliek pedig a jordán oldalról, Kánaán földje megoszlott a három nép között, és a kánaániak már nem voltak az ország egyedüli urai, azonban továbbra is a kánaáni nyelv maradt a domináns nyelv.

Az írott történelem ötezer évvel ezelőtti hajnalától az 1917-es brit mandátumig Palesztina csak három nyelvet ismert: először a kánaánit, másodszor az arámi nyelvet, azaz Jézus nyelvét, harmadszor pedig az arab nyelvet.

Kr.e. 2000 – Kr.e. 1200

A Kr.e. második évezred elején a városok kezdtek megélénkülni, és velük együtt új építészeti stílusok, temetők, új típusú kerámiák és fegyverek jelentek meg. Mindezt az ókori kelet legtöbb régiójával kialakított kereskedelmi és politikai kapcsolatok fejlődése kísérte, különösen Egyiptom, Levante, Észak-Szíria és Kelet-Anatólia tekintetében. Erre az időszakra jellemző volt a különleges agyagot felhasználó fejlett kerámiagyártás is, amely az alapanyagok kifinomult kiválasztásában, keverésében és kezelésében mutatkozott meg a különféle elegáns edényformák előállítása során.

Ezt az időszakot a Levante feletti szinte teljes egyiptomi ellenőrzés jellemezte a tizennyolcadik és a tizenkilencedik dinasztia fennhatósága alatt, amelynek során legyőzték az utolsó hükszosz királyokat (Kr.e. 1567) és III. Thotmesz Levante ellen irányuló hadjáratait (Kr.e. 1480). Ez idő tájt a hükszoszoknak tulajdonított erős és bebiztosított erődítmények is eltűntek.

Ebben az időszakban egész Palesztinában zűrzavaros állapot uralkodott, amely a déli és középső területeken volt nyilvánvaló a XVIII. dinasztia kezdetén, vagyis nem sokkal a hükszoszok egyiptomi kiűzését, majd a dél-palesztinai Sarúhenig való üldözését követően. Valójában mindezt részletes szövegek dokumentálják III. Thotmesz uralkodása óta, köztük az a szöveg is, amely a megiddói döntő csata kapcsán íródott. A csatát a levantei oldalról a Megiddó és Kádes királya vezették, Almitan királyának támogatásával. Közel százhúsz város vett részt ebben a szövetségben, s ezek III. Thotmesz helyrajzi listáinak egyikében említésre kerültek.

Kr.e. 1200-550 A királyságok kora (vaskor)

Ebben az időszakban a palesztinok az egyiptomi hatóságok legitim jogutódainak tekintették magukat Palesztinában, és átvették területének nagy része felett az irányítást. Ugyanakkor gyakran a palesztin tengerpart lakosaiként emlegetik őket, mivel számos nagyobb várost alapítottak, például Gázát, Aselónt, Asdódot, Aqeert, Tell es-Safit és másokat.

A helyi kánaániták hatására a különféle palesztinokra az isteneik nevéből – például Dagon és Astarte – következtethetünk. A palesztin partvidék lakóinak vallási élete ugyancsak kánaáni eredetű: ez a hatás ihlette a vallási épületeket, amelyek közül a legfontosabb a Tell Qasile-i templomok láncolata volt, amelyeket a kánaáni templomokhoz hasonlóan építettek, egyiptomi hatásokkal.

Másrészt izraeli bibliatudósok és régészek egyes felfedezéseket és az építészetet az ókori izraelitáknak tulajdonították, és e felfedezések között található egy nagy méretű, félig ovális formájú kerámiaedény, amelynek a nyaka és a válla közötti része körül egy rögzített gallér található, amely külföldi forrásokban galléros edényként ismert.

Ugrás az oldal elejére

A Perzsa Birodalom

A perzsa Szászánida Állam és Palesztina uradalma (forrás: Palqa)

Kr.e. 550 – Kr.e. 330: A Perzsa Birodalom és Nagy Sándor uralkodása

A Perzsa Birodalmat Asszíria örökösének tartják, első királyai, Kürosz, Kambüszész és Dáriusz révén. A birodalom nyugaton az Égei-tengertől egészen India határáig húzódott keletre, észak felé pedig Egyiptom déli részétől a Fekete tengerig és a Kaukázusig terült el.

Dáriusz az akkori birodalmat 20 államra osztotta, amelyek mindegyikének volt egy kormányzója, Palesztina pedig az ötödik állam része volt – amelyet arámi nevén Abr Nanhraként ismertek, amelynek jelentése: „a folyón túl”, utalva az Eufrátesz folyóra – és magában foglalta egész Levantét, beleértve Szíriát, Föníciát és Ciprust.

Kr.e. 330-63

Kr.e. 334-ben Nagy Sándor átkelt a tengeren Görögországból Kis-Ázsiába, és a granikoszi csatában learatta első győzelmét a perzsák felett, majd ugyanebben az évben az isszoszi csatában legyőzte Perzsia királyát. Ezt követően dél felé fordult, Levante partjai felé véve az irányt azzal a szándékkal, hogy megsemmisítse a föníciai haditengerészeti flottát, amelyre a perzsák a Földközi-tenger keleti részén támaszkodtak. Átkelt tehát a Taurus-hegységen, és megalapította Miriandos – mai nevén Alexandria – városát. Hadseregének egy részét Damaszkuszba küldve megszállta a várost, majd végigvonult a levantei partokon és Kr.e. 332 őszén elfoglalta. Halála után a birodalmat különböző háborúk és a hatalomért vívott belső konfliktusok uralták, ez pedig a birodalom kettészakadásához vezetett: a Szeleukidák uralkodtak Levantében, a Ptolemaidák pedig Egyiptomban.

Kr.e. 175-ben egy negyven évig tartó háború tört ki Palesztinában a Makkabeusok és a Szeleukidák között, amely a Hasmóneus dinasztia felemelkedésével ért véget. Őket Pompeius győzte le Kr.e. 63-ban, amikor elfoglalta Jeruzsálemet. Ezzel Palesztina a római birodalom részévé vált, csakúgy, mint Levante.

Ugrás az oldal elejére

A római korszak

Palesztina tartomány a Római Birodalom keleti egyházmegyéjében, Kr.u. 5. sz.
(forrás: Wiki-Palestine)

A rómaiak a Kr.e. második század elejétől kezdtek beavatkozni a Szeleukida Birodalom ügyeibe, annak törékenysége és gyengesége miatt, amelyet a külföldi háborúk eredményeztek, illetve miután Kr.e. 190-ben győzelmet arattak III. Antiokhosz felett a magnésziai csatában.

Római ostrom és Jeruzsálem lerombolása – David Roberts, 1850
(forrás: Wiki- Palestine)

A történészek tanúsága szerint Pompeius parancsnok vezetésével a római seregek Kr.e. 63-ban ostrom és intenzív harc után léptek be Jeruzsálembe. A város sok lakóját elvesztette, Palesztina és Nyugat-Szíria pedig római tartománynak számított, ahol Scaurus nevezték ki első kormányzójának. Kr.e. 57-ben Gabinius vette át a Szíria feletti parancsnokságot, és átszervezte Jeruzsálem térségének közigazgatási szervezetét. Ezt követően Kr.e. 54-ben Crassust nevezték ki Szíria kormányzójává, aki a Pompeiusból, Caesarból és Crassusból álló titkos hármas szövetség, a triumvirátus tagja volt, amely megosztotta birodalom vezetését. Később vita alakult ki Pompeius és Caesar között, melynek nyomán Julius Caesar-t meggyilkolták, és Cassiust nevezték ki Szíria uralkodójává (Kr.e. 44-42.). Kr.e. 42-ben Antonius és Octavianus legyőzte Julius Caesar gyilkosait, majd Heródest nevezték ki Jeruzsálem és Palesztina régiójának királyává (Kr.e. 37-4.). Heródes azt tanácsolta, hogy halála utána Antipász uralkodjon Palesztina nagyobb részén, és ez Kr.e. 4-től Kr.u. 39-ig így is volt. Antipász Tibériást tekintette fővárosának, és Kr.u. 41-ben egész Palesztina a római birodalom része lett.

Ugrás az oldal elejére

A kereszténység megjelenése

Jézus születési helye a Születés templomában, Betlehemben (forrás: Wiki-Palestine)

Jézus Kr.e. 4-ben született Betlehemben, és ez az időszak három korszakra osztható:

  • Az első korszak közvetlenül Krisztus napjait követte: ez volt az apostolok kora (Kr.u. 30-95.).
  • A második korszak körülbelül egy évszázadot ölel fel az első század végétől a második század végéig.
  • A harmadik korszak akkor ért véget, amikor Konstantin római császár édesanyja, Szent Heléna befolyására Kr.u. 312-ben felvette a kereszténységet.

A Kr.u. harmadik század második felében egy belső lázadás nyomán a Római Birodalom elbukott, Palmüra hercege, majd felesége, Zenóbia győzte le. Kísérletüknek Aurelianus vetett véget Kr.u. 272-ben.

Kr.u. 395-ben a Római Birodalom két részre, keleti és nyugati részre oszlott. Theodosziusz egyik fiát, Arcadiust nevezte ki a keleti rész élére (Kr.u. 395-408.), másik fiát, Honoriust pedig a nyugati rész élére (Kr.u. 395-423.). Konstantin után Kr.u. 527-ig csaknem tizenhét császár vette át a hatalmat, közülük négyen forradalmi úton.

II. Justinianus (Iusztinianosz) ült a trónon Kr.u. 565-578 között, II. Tibériusz Kr.u. 578-582 között, Mauriciusz Kr.u. 582-602 között, Fokasz Kr.u. 602-610 között, Hérakleiosz pedig Kr.u. 610-641 között.

A bizánciak és a szászánidák közötti kapcsolat változó volt, sok esetben felerősödtek a háborúk, máskor alábbhagytak, és egyezség és békemegállapodás született a két állam között, amelyeket azonban nem sokkal később felmondtak, és ismét háborúk törtek ki a két ország között.

610 és 622 között a perzsák támadásokat indítottak a rómaiak ellen, és meg is nyerték hadjárataikat. Kifosztották Antióchiát, Damaszkuszt, 614-ben Jeruzsálemet és Abruise elrabolta a Szent Keresztet. Ez az instabilitás és a folyamatos háborús helyzet működésképtelenné tették a két államot, így nem tudtak szembeszállni az arabokkal, akik elpusztították a Szászánida Birodalmat és elhódították a bizánciaktól Levantét és Egyiptomot. A döntő csata a yarmouki csata volt, a hidzsra tizenötödik évében (Kr.u. 636.).

Ugrás az oldal elejére

Az arab iszlám hódítás

A Szikladóm Jeruzsálemben, ahol Mohamed próféta a mennybe emelkedett
(forrás: Wiki-Palestine)

Amikor az iszlám seregek Levante meghódítására indultak, Bászra volt az első város, amelyet Abu Bakr kalifátusa meghódított. Ezt követően a seregek Palesztina felé vonultak, és heves csatát vívtak a bizánci rómaiakkal az adzsnádeini csatában Kr.u. 634. július 30-án. Adzsnádein nagy győzelmet jelentett a muszlimok számára, és a bizánci hadsereg kénytelen volt elmenekülni a harctérről a Jordán keleti partján lévő Bisan közelében lévő Fahl városába. Az iszlám hadsereg itt ostromolta őket, amíg végül Fahl népe megadta magát a muszlimoknak, és megfizette a dzsizját (hadisarcot – olyan adó, amit a nem muszlim lakosság fizetett a muszlim vezetőknek).

Abu Bakr (vagy Al-Siddiq) ugyanebben az évben halt meg, a hidzsra naptár szerint Dzsumáda l-úla (Első Dzsumáda) utolsó napján. Az uralmat I. Omár, azaz Umar ibn al-Hattáb (Omar Ibn al-Khattab) vette át.

A muszlimok könyörtelen győzelmet arattak egész Levantében, melynek hírére Herkules helyét elhagyva Konstantinápolyba ment. Ennek következtében a muszlimok megsemmisítő erejű győzelmet arattak a yarmouki csatában, annak ellenére, hogy a muszlim harcosok száma kevesebb, mint negyedannyian voltak, mint a rómaiak. Ez volt az utolsó fontos csata Levantéban a muszlimok és a rómaiak között, és ezt követően a legfontosabb helyszínek közül már csak Jeruzsálem és Qaysariyya állt a rómaiak irányítása alatt Palesztinában.  Jeruzsálem meghódítása volt az iszlám állam egyik legfontosabb célja volt ebben az időben, így az iszlám seregek ostrom alá vették Jeruzsálemet. Jeruzsálem népe azonban nem volt hajlandó megadni magát az iszlám seregek élén álló Abu Ubaidah ibn al-Jarrah-nak, és követelték, hogy Omar Ibn al-Khattab feleljen a békeszerződésért. Abu Ubaidah írt tehát Omárnak, aki Jeruzsálembe ment, hogy véglegesítse a szerződést.

Ugrás az oldal elejére

A Rashidun kalifák kora

Iszlám hódítások a Rashidun kalifák uralkodása idején
(forrás: Sotor)

Az arab-iszlám hódítást követően Palesztinát az Iszlám Államhoz kapcsolódott, és annak uralma alatt a stabilitás időszakát élte, amely a két nagyhatalom, Perzsia és Bizánc érdeklődésének kereszttüzében nem volt lehetséges. Miután Omar Ibn al-Khattab meghódította Palesztinát, Amr ibn al-Ászt nevezte ki kormányzónak, majd annak halálát követően Alqama bin Majzar vette át az irányítást. Ez a státusz mindaddig fennmaradt, amíg Oszmán ibn Affán kalifa újra el nem foglalta Palesztinát, Muávija ibn Abi Szufjánhoz, Levante uralkodójához csatolva a területet.

Ugrás az oldal elejére

Az Omajjád-korszak

A Fehér mecset Ramla városában – az egyik legfontosabb Omajjád emlékmű Palesztinában
(forrás: Wiki-Palestine)

Palesztina léte új szakaszba lépett, amikor Muávija ibn Abi Szufján kalifának nyilvánította magát, megalapozva az Omajjád család mintegy 90 évig tartó uralmát. Uralkodását azzal kezdte, hogy Jeruzsálembe menve kihirdette kalifátusát (Kr.u. 661.), majd az emberek hűséget esküdtek neki.

Amikor Jazíd ibn Muávija átvette a hatalmat, ellenfelei – köztük Husszein bin Ali, a karbalai mártír és Abdullah bin Al-Zubayr, aki Husszein halála után hűségesküt követelt magának – belső nyugtalanságot szítottak. Hidzsáz és Irak egyes részei hűséget fogadtak Jazíd ibn Muávijának. Jazíd halála után azonban ismét nyugtalanság vette kezdetét, amely hatással volt az Iszlám Államra: az iszlám országok többségében az emberek Ibn al-Zubayr mellé álltak, Szíriát kivéve, amely Muávija bin Yazid bin Muávijára (II. Muávija) esküdött fel. Muávija második parancsnoksága azonban nem tartott sokáig: mindössze negyven nap uralkodás után meghalt, így Ibn al-Zubayr vette át az uralmat Szíria felett, Jordánia és Palesztina kivételével, amelyeket Hasszán bin Malik bin al-Kalbi kormányzott Muávija ibn Abi Szufján kora óta.

Hasszán az Omajjádok felé hajlott, ezért Jordániába ment, hogy közel legyen az eseményekhez, majd átvette a palesztin hadsereg vezetését. Nathil bin Qais hűséget esküdött Ibn al-Zubayrnek Palesztinában, és fellázadt Rooh bin Zanbaa Jathama ellen és Jordániába száműzte, amely az egyetlen régió volt, amelyen az Omajjádok kezében megmaradt.

A Marj Rahati csata után abban állapodtak meg, hogy Marwan ibn al-Hakam lesz a kalifa, majd pedig Khaled bin Yazid bin Muawiyah. Ezt követően a kalifátus ismét visszatért Abdul-Malik bin Marwanhoz apja után. Levante csak ezt követően stabilizálódott.

A beszámolók szerint Hisham uralkodása alatt az Omajjád-dinasztia kötelékei meggyengültek és belső konfliktus tombolt az államban. Az utolsó kalifa Marawan ibn Muhammad volt, vele az Omajjád kalifátus elbukott, és megkezdődött az Abbászida állam.

Ugrás az oldal elejére

Az Abbászida-korszak

Az Abbászida-korszakban Tibériás virágzó tudományos központtá vált
(forrás: Wiki-Palestine)

Marwan bin Muhammad meggyilkolása után megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy az Abbászidák átvegyék az uralmat Levante felett. Levante városai különösebb ellenállás nélkül adták meg magukat. Damaszkusz meghódítása (Kr.u. 750. április 18.) után Abdullah bin Ali belépett Palesztinába, hogy új korszakot kezdjen az arab föld ezen részének történelmében. Az Abbászidák felhasználták hatalmukat az Omajjádok Levantében megmaradt híveivel szemben, ám Levante népe folyamatosan forradalmakkal válaszolt az Abbászida-korszakban, melynek nyomán Levante veszélyes volt a kalifátus számára.

Ugrás az oldal elejére

A Túlúnidák korszaka

Túlúnida katona
(forrás: Wikipedia)

Világossá vált, hogy az előző, Abbászida időszak sok olyan eseménnyel járt, amelyeket Levante instabilitása és az Abbászidák iránti lojalitás hiánya jellemzett. A stabilitás hiánya egészen addig fennmaradt, amíg a hatalom nem került Ahmed Ibn Túlúnhoz, a Túlúnida Emirátus alapítójához. A Túlúnida Emirátust Kr.u. 870-ben alapították Egyiptomban azzal a céllal, hogy befolyása kiterjedjen egész Levantére – mondván, hogy megóvja az iszlám országokat a bizánci ellenségtől. Ahmed Ibn Túlún meg is tartotta uralmát egészen Kr.u. 884-ben bekövetkezett haláláig. A hatalom ezután fiához, Humáravajh-hoz került. A Túlúnida időszak addig folytatódott, amíg az arab törzsek fel nem lázadtak ellenük, s meg nem alakult a Ihsídida állam.

Ugrás az oldal elejére

Az Ihsídida uralom

Életkép az Ihsídida-korszakból
(forrás: Sotor)

Az Ihsídida-korszak alapítója Abu Bakr bin Tugdzs bin Jaff bin Beltkin, aki Egyiptom és Levante uralkodója volt Kr.u. 946-ban Damaszkuszban bekövetkezett haláláig. Holttestét Jeruzsálembe szállították, és itt is temették el. A hatalmat Abu l-Kászim Únúdzsúr vette át.

Ugrás az oldal elejére

A Fátimida-korszak

A keresztes seregek bevonulása Jeruzsálembe 1099-ben, a medinai Fátimida helyőrség egy hónapos ellenállását követően az Al-Musta’li kalifátus idejében
(forrás: Wikipedia)

A Fátimida korszak a Fátimida állam megalakulásával kezdődött Egyiptomban, melynek célja Levante elérése volt. Óhajuk beteljesült, amikor a Jawar al-Siqali által vezetett hadsereg elfoglalta Levantét a Fátimida al-Muizz Li Din Allah uralkodása idején. Ezt az időszakot belső zűrzavar és háborúk jellemezték, amelynek oka az, hogy a Fátimida állam síita alapokon jött létre, ellentétben Levante népének hitével. Ez a felekezeti nézeteltérés a hatalomért és a kormányzásért vívott harchoz vezetett. A zavar erősödött, mivel egyes arab törzsek önállóságra és saját független emirátus alapítására törekedtek.

Ugrás az oldal elejére

A Szeldzsuk-korszak

A Szeldzsukok uralma Palesztinában
(forrás: Alquds AlArabi)

A szeldzsuk néven ismert törökök Kr.u. 1067-ben kezdtek beszivárogni Észak-Irakba és Levantébe. Ezek a csapatok nem Levantéből származtak, hanem a türkisztáni térségből költöztek Levantébe, ahol megvetették lábukat és integrálódtak. Így katonai erőként magukra vállalták a térség vezetését, és négy évszázadon keresztül védték a frankoktól és mongoloktól, egészen a huszadik század kezdetéig.

Ugrás az oldal elejére

A frankok

Az Akkó falait védő ispotályosok1291-ben – Christian Gunther
(forrás: Wiki- Palestine)

A keresztes háborúk időszaka tovább folytatódott 1095 és 1291 között. Ezek a háborúk akkor kezdődtek, amikor a Clermont Ferrand-i konferencián II. Orbán pápa 1095 novemberében meghirdette az elsőt, „Isten akarja ezt!” (Deus lo volt!) felkiáltással. Az első keresztes háború tehát vallási alapon, vallási ideológiára épülő szlogent felhasználva indult, hogy ellenőrzésük alá vonják a keleti szent helyeket. A pápa felismerte, hogy a nyugati katolikus egyháznak kell vezetnie a keresztes hadjáratokat, lehetővé téve számára, hogy elbirtokolja a kívánt vallási és politikai vezetői pozíciót mind Keleten, mind Nyugaton.

A tizenegyedik században nagyszabású vallási újjáéledési mozgalom zajlott Európában, különösen a népesség azon csoportjának körében, akik támogatták a keresztes hadjáratokat. Ebből kifolyólag a keresztes zászló alatt indított katonai hadjáratok széles körű visszhangra találtak. A pápák jelentős hatalomra tettek szert a tizenegyedik században, különösen VII. Gergely uralkodása idején, majd az utána következő II. Orbán tovább erősítette az egyház szerepét a keresztes háborúk segítségével. A keresztes háborúk a bizánci császár kérésének is eleget tettek, aki segítséget kért, mert veszély fenyegette birodalma szent helyeit.

A tizenegyedik században Európa pénzügyileg és erkölcsileg is készen állt a keresztes háborúkra: a nehéz társadalmi körülmények, a népesség növekedése, a mezőgazdasági földterületek jellege, a sorozatos természeti csapások, a járványok és a keleti javak megszerzése iránti vágy mind elősegítette a háborúk megindításának támogatottságát.

Első hadjárat

Az első hadjárat akkor indult, amikor a bizánci császár katonai segítséget kért – beleértve a zsoldoshadsereget is – fővárosának védelmére. A váratlanul érkező európai válasz – a keresztes háború – zavarba hozta a bizánci császárt. Ez akkor történt, amikor 1095 novemberében II. Orbán pápa összehívta a katolikus egyház egyházi és laikus zsinatát a közép-franciaországi Clermont-ban. Itt hangzott el a pápa híres lelkesítő beszéde, amellyel hadba hívta az egybegyűlteket, s amelynek nyomán megindult az első hadjárat, majd végül elfoglalták Jeruzsálemet és megalakult a Jeruzsálemi Királyság. Beszédében a pápa reagált I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár kérésére, aki követeket küldött Piacenza Tanácsához, katonai segítséget kérve a szeldzsuk törökökkel szemben. A beszéd felkorbácsolta a hatalmas tömegek vallásos érzelmeit, és arra szólította fel a népet, hogy ragadjanak fegyvert a keleti keresztények védelme érdekében, illetve, hogy felszabadítsák a Szent Sír templomot és a keleti kereszténységet. A nép támogatta a felhívást, mert Isten akaratát látták benne. A pápa bűnbocsánatot ígért a résztvevőknek, valamint adósságaik eltörlését, családtagjaik számára pedig gondoskodást, amíg ők távol vannak. Akik pedig visszautasítják a részvételt, azokat az egyházból való kitagadással fenyegette. A lelkesedés Franciaországból indulva egész Európára kiterjedt.

Bizánc nem gyanította ezt az elképzelést, lévén a szeldzsukok fenyegetésével volt elfoglalva, így barbároknak gondolták őket, akik a szeldzsukokhoz hasonló fenyegetést jelentenek. Amikor a gyalázatos első keresztes hadjárat Amiensi Péter remete vezetésével Konstantinápolyhoz közeledett, a császár a szoroson át Kis-Ázsia partjára vezette őket, ahol a szeldzsukok legyőzték a sereget. 1096 nyarán, a hadjárat leverését követően az első hadjárat erői Nyugat-Európában kezdtek gyülekezni, és ők voltak a legnagyobb haderő a több hullámban indult seregben. A seregek Konstantinápolyban gyülekeztek, hogy aztán meginduljanak a szeldzsuk szultánság földjére.

A Jeruzsálemi Latin Királyság megalapítása után annak vezetői arra törekedtek, hogy elfoglalják a partmenti városokat.

A Fátimidák későn eszméltek rá, hogy a keresztesek elfoglalták az arab országokat, ezért megpróbáltak szembeszállni velük, de 1099 augusztusában Ashkelon közelében vereséget szenvedtek. Ezt követően a keresztesek folytatták a tengerparti városok elfoglalását, de a Fátimida Ashkelon továbbra is fenyegetést jelentett a keresztes királyságra, egészen 1153-ig. Amikor elesett, az egész tengerpart a keresztesek uralma alá került, és több mint ötven évig folytatódtak a csatározások a Fátimidák és a Jeruzsálemi Latin Királyság között.

Második hadjárat (1146-1149)

A belső konfliktusok, valamint a Bizánccal folytatott konfliktusok gyengítették a keresztes hadsereget, s ez lehetőséget teremtett a szeldzsukok számára az elveszített földek visszaszerzésére. Alexiosz császárnak komoly lehetőség nyílt arra, hogy megszerezze Antakyát Bohemundtól, akit a török vezető, Malik Ghazi emír ejtett fogságba, és tárgyalások kezdődtek Bohemund kiváltásáról. Szabadulása után nem volt hajlandó átadni Antiochiát a császárnak. A szeldzsukok 1104-ben súlyos vereséget mértek rá Harranban, így elveszítette Szíriában elfoglalt földjei nagy részét.

Másrészt a Jeruzsálemi Latin Királyság minden irányban terjeszkedett, amelynek nyomán Moszulban újjáéledés volt tapasztalható: 1113-ban megindult egy mozgalom az iraki és szíriai iszlám fejedelemségek egyesítésére a frankok elleni közös fellépés érdekében. A mozgalom Imád ad-Dín Zangi napjaiban érte el a csúcspontját, aki az 1127–1146 közötti időszakban bukkant fel, és Damaszkusz kivételével rá tudta kényszeríteni hatalmát Irak és Szíria tartományainak kormányzóira. Imád ad-Dín Zangi hatalmával élve új fejezetet nyitott a frankokkal való harcban, amely folytatódott fia, Núr ad-Dín Zangi, majd Szaladin, illetve a Mamelukok napjaiig, akik végül felszámolták a Jeruzsálemi Latin Királyságot.

Ugrás az oldal elejére

Az Ajjúbidák korszaka

Palesztina az Ajjúbidák korában
(forrás: Basaer)

Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb (Szaladin) az iraki Tikritben született egy kurd családban (Kr.u. 1138). Szaladin apjával együtt a libanoni Baalbekbe költözött, ahol Imád ad-Dín Zangi uralkodása alatt katonai parancsnoknak nevezték ki. Később nagybátyjával (Asad al-Din Shirkuh) Egyiptomba költözött (Kr.u. 1164), majd nagybátyja halála után átvette a minisztériumot Kairóban.

Kr.u. 1171-ben eltörölte a síita Fátimida kalifátust, és kihirdette hűségét az szunnita Abbászida kalifához, Al-Mustihához. Ezért vita alakult ki közte és Núr ad-Dín között, amely utóbbi halálával ért véget. Ezt követően Szaladin igyekezett egyesíteni a vezetése alatt Egyiptomot és Szíriát, hogy megvalósítsa a keresztesek felszámolásáról szóló álmát. Kr.u. 1187-ben egy történelmi esemény zajlott, amelyet a hattíni csata fémjelzett – s ez fordulópontot jelentett Kelet és Nyugat kapcsolatában, és a kereszteseket önvédelemi helyzetbe hozta Keleten.

A hattíni csata után Szaladin elfoglalta Tibériást, majd eljutott Akkóba, Galileába, Nábluszba, Jaffába, Gázába, Askelónba, Bejrútot és Szidónba, továbbá elfoglalta Názáretet, Caesareát, Safadot, Szephóriát (Szaffurija), Shuqayf-et, az Al-Tur hegyet és másokat. Ezt követően Jeruzsálem felé közeledett, amelyet ostrom alá vett, és egy megállapodás alapján kiűzte onnan a kereszteseket, és imádkozott pénteken (Kr.u. 1187. október 27.) az Al-Aksza mecsetben. A keresztesek három tengerparti városban, Antióchiában, Tripoliban és Türoszban gyűltek össze.

Harmadik hadjárat

A harmadik keresztes hadjáratot az akkori Európa erős királyai vezették. Erre a hadjáratra Jeruzsálem bukását követően került sor, és Európa a királyai közötti viták ellenére is képes volt mozgósítani tudta erejét. A hadjárat eljuthatott Palesztinába és ostrom alá vette Akkót, Szaladin pedig gyorsan megtámadta a kereszteseket. A franciák és az angolok megérkezésével nagy csata vette kezdetét, amely 1189 augusztusától 1191 júniusáig tartott, és ezzel elesett Akkó.

1192. szeptember 2-án a két fél hosszú tárgyalások után megállapodásra jutott, amely szerint keresztes királyság jött létre Akkói központtal. A keresztényeknek joguk lett meglátogatni Jeruzsálem és Názáret szent helyeit.

A megbékélést követően Szaladin húsz év megszakítás nélküli dzsihád után visszatért Damaszkuszba, és 1193. március 3-án elhunyt. Így a keresztes hadjáratok tovább tomboltak, de Palesztinán kívül, amíg a török Mamlúkok időszaka el nem érkezett.

Ugrás az oldal elejére

A Mamlúkok kora

AlAshrafeyya iskola – Jeruzsálem
(forrás: Wikipedia)

A Mamlúk rezsim az Abbászidák kora óta ismert volt katonai rendszeréről, és hadseregük soraiból uralkodó dinasztiák emelkedtek ki. Az Ajjúbida király halála után ez a rendszer hírnévre és kiváló pozícióra tett szert, miután megdöntötték Banu Ajjúb királyságát, majd királyságot alapítottak Egyiptomban és Levantéban, amely több mint két és fél évszázadig tartott.

A Mamlúkok az utolsó pillanatban mentették meg Egyiptomot, miután a hetedik keresztes hadjáratnak sikerült elfoglalnia Damiettát, és Kairó felé vették az irányt, miközben Al-Szálih Ajjúb a halálán volt, majd kínok közt meghalt. Ekkor a Mamlúkok összegyűltek és elhatározták, hogy felveszik a harcot a keresztesek ellen, majd le is győzték őket.

Ebben az időben jelent meg a színen Al-Zahir Bajbarsz, a mamlúk állam igazi alapítója, és így a Mamlúkok kerültek hatalomra Egyiptomban, az Ajjúbidáknak pedig meg kellett elégedniük Levantéval. Ez a felállás azonban nem tartott sokáig, mert 1260-ban a Hülegü vezette mongolok kelet felé vonultak, beléptek Bagdadba, és eltávolították az Abbászidákat, lerombolták az országot és elpusztították civilizációját. A mongolok ezután Damaszkusz felé vonultak, amely ugyanerre a sorsra jutott. Megfenyegették Kutuz szultánt is, aki 1259–1260 között uralkodott Egyiptomban. Kutuz a fenyegetésekre reagálva a muzulmánok egyesítésén dolgozott. Bajbarsz csatlakozott hozzá, és előrenyomultak, hogy találkozzanak a mongolokkal. Gázában csaptak össze előcsapataikkal, legyőzték őket, majd tovább vonultak, és csapataik Ajn Dzsálútban találkoztak és csaptak össze 1260. szeptember 6-án. Az ádáz csata a mamlúkok győzelmével végződött. Ez a győzelem megváltoztatta Nyugat-Ázsia történelmét. Ezt követően Bajbarsz elhatározta, hogy felszámolja a keresztesek jelenlétét, és Al-Zahir névvel átvette a hatalmat (1260-1277), folyamatosan a belső feltételeket rendezve, valamint a keresztesek elleni harcnak szentelve idejét. 1277-ben halt meg, a Keleten megmaradt keresztesek ellen harcolva.

Ugrás az oldal elejére

Az oszmán korszak

Oszmán-kori palesztin lelet
(forrás: YouTube)

Az oszmán korszak akkor kezdődött, amikor az oszmánok legyőzték a Mamlúkokat annak a török hadjáratnak a során, amelynek célja a Közel-Kelet feletti uralom megszerzése volt. Ez az uralom négyszáz évig tartott. Az Isztambulban székelő Oszmán Birodalom egészen a Balkánig és Anatóliáig terjedt, két évszázadnyi háború és terjeszkedés eredményeképp.

Tekintve ezt a központi és kiemelkedő hatalmat a régióban, a befolyásért folytatott harc fokozódni kezdett három hatalom, az Oszmán Birodalom, a Tebrizban kialakuló Szafavida állam és a Mamlúkok között. Az első ütközetre 1514 augusztusában került sor a törökök és az I. Iszmáíl sah által vezetett szafavidák között a Tebriz közelében lévő Galderanban, amely az oszmánok győzelmével végződött, lőfegyvereik hatékonyságának köszönhetően, amelyeket kiválóan használtak.

Két évvel később, 1516. augusztus 23-án az oszmánok döntő csatában legyőzték a Mamlúkokat Mardzs-dabiknál, Aleppó közelében. Ezzel véget ért a Mamlúkok uralma, Egyiptom pedig a törökök kezére került.

Ugyanebben az évben I. Szelim a legkisebb ellenállás nélkül lépett be Levantéba, amely egyrészt annak volt köszönhető, hogy a Levante népe gyűlölte a Mamlúkokat, másrészt pedig annak, hogy féltek a törököktől.

Szelim halála után fia, I Szulejmán (1520-1566) vette át a hatalmat, akit Pompás Szulejmánnak, illetve Törvényhozó (Kánuni) Szulejmánnak is hívtak, mivel jelentős közigazgatási változtatásokat vezetett be, illetve nagyszámú törvényt adott ki annak érdekében, hogy az iszlám állam ügyeit szervezetté tegye. Uralkodása alatt az Oszmán Birodalom elérte terjeszkedésének és jólétének a csúcsát: három kontinensen terült el, lévén megörökölte az Abbászida Kalifátust és a Bizánci Birodalmat. Isztambul az iszlám világ és az iszlám civilizáció újjáéledésének központjává vált. Ugyanakkor Amerika és a Jóreménység foka felfedezését követően, valamint az európai reneszánsz kezdetével a hatalom központja nyugat felé kezdett elmozdulni.

Zahir Al-Omar Al-Zaydani

Zahir al-Omar a tizenhetedik század utolsó évtizedében született, Omar al-Zaydani sejk négy fia közül ő volt a legfiatalabb. Apja halála után átvette apja kötelezettségének egy részét a palesztinai Arraba és Damun falvakban. Zahir a 18. század közepén Észak-Palesztina autonóm arab uralkodója volt, bár a térség névleg továbbra is az Oszmán Birodalomhoz tartozott. Uralkodása nagy részében, 1730-tól kezdve uradalma főképp Galileából állt, székhelye Tibériásban, Arrabában, Názáretben, Deir Hannában, majd végül 1746-ban Akkóban volt. Megerősítette Akkót, és a város a Palesztin és Európa közötti gyapotkereskedelem központjává vált. Az 1760-as évek közepén helyreállította a közeli Haifa kikötővárost.

Zahir sikeresen ellenállt Szidón és Damaszkusz tartomány oszmán kormányzói által vezetett támadásoknak és ostromoknak, akik megpróbálták korlátozni vagy megszüntetni a befolyását. Megerősítette seregét és uralkodási területét, kihasználva, hogy a törökök az oroszországi háborúikkal voltak elfoglalva.

Uralkodásának egy jelentős szakaszát követően – amelyet összecsapások és harcok jellemeztek –, ereje meggyengült, az oszmán sereg körbevette, és súlyos csapást mérve megölte Zahir al-Omart.

Ahmed (Al-Jazzar) pasa

A bosnyák mamlúk származású Ahmed aga, becenevén Al-Jazzar (a mészáros), az akkói események során felbukkant fel a színterén. Ahmed agaSzidón és Damaszkusz tartományok felett uralkodott szakaszosan 1775-től haláláig (1804). Uralmát a Palesztina és Libanon-hegy helyi erői feletti irányítás, az oszmánokkal szembeni szembeszállás, valamint Damaszkusz állam saját befolyása alá vonása jellemezte.

Bonaparte Napóleon hadjárata (1798-1801)

Napóleon Egyiptom és Levante elleni hadjárata az arab világ elfoglalásáért vívott európai gyarmati harc kezdetét jelentette az európai ipari forradalom következtében. Bonaparte Napóleon a Mamlúkok felett aratott győzelme és Kairóba való belépése (1798. július 21.) után Levante felé vette az irányt.

Bonaparte Napóleon hadjárata Palesztinára korlátozódott, és a parti sávot nem lépte túl, kivéve a Názáret-Tibériás régiót, ahol legyőzte az oszmán hadsereget. A hadjárat Qutbah területének megszállásával kezdődött 1798. december 23-án a Sínai-félszigeten, Levante határában, majd elfoglalta az Al-Arish-kastélyt, három hónap elteltével pedig a hadjárat visszavonult Egyiptomba, miután nem sikerült elfoglalni Akkót (1799. május 20.).

Február 28-án a francia hadsereg Kléber előőrsével Asdód, majd Yabnah, Ramleh és Jaffa falvai felé vonult. Haifát – súlyos harcokat követően – szintén elfoglalták, majd Akkó felé mentek tovább, amelynek erős fala és erődje volt, így a város 1799-es ostroma ezért sikertelen maradt. Akkó ostroma fordulópontot jelentett Napóleon egyiptomi és szíriai inváziójában. Akkó népe a brit és török erőkkel a franciákra támadtak, Napóleon pedig hétszer próbálta megrohamozni Akkó falait, mindannyiszor sikertelenül. A pestis is felütötte fejét a francia hadseregben, a halottak nagy száma miatt mindkét oldalon.

Május 10-én Napóleon megírta a párizsi kormányzatnak, hogy Akkó elfoglalása nem éri meg a veszteségeket. Úgy döntött, hogy visszavonul Egyiptomba és folytatja az ellene irányuló támadásokat, Párizsból azonban azt az üzenetet kapta, hogy térjen vissza Franciaországba, így hatvannégy nap ostrom után 1799. május 20-án visszavonult.

Mohamed Ali hadjárata

Napóleon kivonulása után Ahmed Al-Jazzar visszatért, és kiterjesztette az ország feletti hatalmát, megnövelt erővel és elnyomással: súlyos adókat vetett ki a háborúkban elszenvedett veszteségek kompenzálására, de hamarosan meghalt (1804-ben). A hatalmat a mamlúk Szulejmán pasa vette át, akit Igazságosnak is hívtak. Uralma egybeesett Mohamed Ali uralmával Egyiptomban és II. Mahmud uralmával Isztambulban. Szulejmán pasa uralmát a stabilitás, az ország újjáépítése és újraszervezése jellemezte. Tőle Ibrahim pasa vette át az uralmat (1819-1831), aki visszatért Al-Jazzar politikájához, s ez feldühítette a helyi vezetőket, akik többször is fellázadtak.

1831. október 29-én Mohamed Ali fia, Ibrahim pasa vezetésével Palesztinába indította seregét, aki ellenállás nélkül elfoglalta Gázát, Jaffát, Jeruzsálemet, Haifát és Galileát. A közel hat hónapig tartó ostrom után 1832. május 28-án került kezére Akkó. Innen Damaszkuszba ment tovább, és 1832. június 14-én vette át a város felett a hatalmat. A Homs melletti csatában legyőzte az oszmán sereget, és megszerezte Aleppót, Hamát és Antakyát. A baylani csatát követően 1832. július 30-án belépett Kis-Ázsiába, és Konya városában ismét legyőzte az oszmánokat (1832. december 21.), és foglyul ejtette a nagyvezírt (a miniszterelnököt). E győzelmeket követően a legnagyobb európai hatalmak békét kötöttek, és 1833 májusában aláírták a Kütahya-egyezményt. Ennek értelmében II. Mahmud szultán elismerte Mohamed Ali örökletes uralmát Egyiptomban és Levantéban, bár az egyiptomi uralom csupán rövid ideig, mindössze kilenc évig tartott. Az egyiptomi kivonulást követően Levante újra oszmán uralom alá került a Nagy-Britannia által vezetett európai országok beavatkozásának köszönhetően. Ez az európai országok befolyásának növekedését eredményezte az országban, beleértve az oszmán hatóság területeit is, amely hozzájárult a hatalom gyengüléséhez.

Az ok, amiért az európai országok megkíséreltek beavatkozni a szultánság – és különösen Levante – ügyeibe, a keleti gazdasági és stratégiai érdekekből adódott. A beavatkozás ürügyeként a vallási kisebbségek polgári jogainak csorbulására hivatkoztak. Ennek megfelelően az európai konzulok száma megnőtt a szultanátusban, befolyásuk pedig megnövekedett. A beavatkozás a kormány ügyeibe érintette a közigazgatást, a gazdaságot, a bíróságokat és az egyházközségeket. A korszak jelentős alakja volt Woods brit konzul, aki az ország de facto uralkodójaként viselkedett, a rendeletek végrehajtását használva ürügyként. Ezek az országok azon fáradoztak, hogy a társadalmi, vallási és nemzeti csoportokat a központi kormány ellen uszítsák, és a különböző régiókban zavargásokat szítsanak azzal a céllal, hogy gyengítsék a hatalmat és felosszák a befolyási területeket. Másrészt ezen országok konzuljai képviselték a keresztény kisebbségek kérdéseit, igyekeztek a jeruzsálemi és másutt élő zsidó csoportok védelmére, valamint támogatták az országba elsőként bevándorolt zsidók tartózkodását. A misszionáriusok száma nagyon gyorsan megnövekedett, Jeruzsálem városában koncentrálódott. A XIX. század végére a misszionáriusok aránya a lakosság arányához képest Jeruzsálemben nagyobb volt, mint a világ bármely más városában. Amikor pedig az Oszmán Birodalom bukása nyilvánvalóvá vált, minden fél igyekezett megvetni a lábát, hogy a birodalom területének egy részét uralni tudja, amikor felosztották.

Ugrás az oldal elejére

Cionista telepek Palesztinában

Az első telepesek érkezése Palesztinába
(forrás: AlManar Newspaper)

A XIX. Század ezen időszakában Levantéban – beleértve a modern értelemben vett Palesztinát – megjelent a nemzettudat, melynek pillérei Európában kristályosodtak ki, a kapitalizmus fejlődési szakaszaival párhuzamosan. A nemzettudat kikristályosodását, valamint az egységért, függetlenségért és gazdasági erőforrásainak ellenőrzéséért küzdő arab világ intellektuális és kulturális ébredését követően felbukkant egy általános érzés, amely ara irányult, hogy szembeszálljanak az összes idegen erővel és hatalommal, amely idegen az egyetlen arab néptől.

Ezért egy nemzeti virrasztás szerveződött, amely a cionista telepekkel való szembeszállásra szólított fel Palesztinában, már kezdetektől fogva. Ezt az ellenállást azonban nem intézményesítették módszeresen, szemben a cionista mozgalommal, amely nem sokkal az 1897-ben a svájci Bázelben zajlott konferenciát követően intézményesült, hogy elérje céljait.

Uralkodása idején az oszmán hatalom nem kifogásolta, hogy zsidók élnek a területén, noha ellenezte a zsidó bevándorlást más országokból, különösen Palesztinába. A Felséges Porta a kezdetektől arra utasította konzuljait, hogy tájékoztassák a Palesztinába bevándorolni kívánó zsidókat, hogy külföldi állampolgárként nem szívesen látják őket Palesztinában, továbbá oszmán állampolgárságot kell szerezniük, és be kell tartaniuk annak az államnak a hatályos törvényeit, amelyikben lakni kívánnak. Az oszmán kormány hivatalos álláspontja ellenére azonban a külföldi konzulok támogatásának köszönhetően észrevehetően megnőtt a zsidó betelepülés Palesztinában.

Mialatt a zsidók igyekztek Palesztinában letelepedni, földeket vásároltak és azonnal telepeket létesítettek. A történelem tanúsága szerint a cionista telepesi mozgalom során és azáltal, hogy jogtalan módokon és eszközökkel igyekeztek földhöz jutni, az arab ellenállási mozgalom erősödni kezdett, főként azok részéről, akiket elűztek a földjükről. Ez az ellenállás fokozódott, ahogy átterjedt a legtöbb faluba és városba, a palesztin vezetők pedig tájékoztatták a török parlamentet a nép ellenállásáról a zsidó telepekkel szemben. Az oszmán kormány álláspontját élesen bírálta az ellenzék, amiért nem vetettek véget ennek a gyakorlatnak. Minden erőfeszítés ellenére a cionista politikai erők tevékenysége fokozódott és a cionista telepek megerősödtek a „második bevándorlás” időszakában (1904-1914). Az akkori oszmán államapparátus korrupciója és néhány oszmán összejátszása a cionista mozgalommal, valamint a külföldi országok konzuljainak az ő javukat szolgáló tevékenysége mind hozzájárult a mind több cionista telep létrehozásához.

Ugrás az oldal elejére

A brit mandátum

Jeruzsálem a brit mandátum idején, 1945
(forrás: Fanack)

A XIX. század végén bukkant fel a cionista mozgalom, és elterjedt az Európában élő zsidók körében. A cionizmus kifejezés a héber cion szóból származik, amely egy Jeruzsálemtől délnyugatra található hegy neve. A Sion-hegyet a zsidók zarándokhelyként használták, mert úgy vélik, hogy Dávid királyt itt temették el.

Ebben az időszakban a zsidó csoportok szétszóródtak a világon, és a valláson kívül más politikai, gazdasági, társadalmi vagy örökségi kötelék nem kötötte össze a gyülekezetüket, mivel beolvadtak a társadalomba, amelyben éltek.

Valójában az a cionista állítás, miszerint létezik zsidó nacionalizmus, csupán egy kitaláció, mert ezekből a gyülekezetekből hiányoztak a nacionalizmus olyan elemei, mint például az egyesült nép és a földterület, ahol a közös nyelvvel, szokásokkal és hagyományokkal rendelkező nép él.

Balfour-nyilatkozat

A cionista ideológia a XVI. század óta érlelődött Európában, és az itt uralkodó politikai légkörben növekedett a XIX. században (imperializmus), különösen 1870 után. A cionista elképzelés azon alapult, hogy otthont teremtsenek a zsidóknak Palesztinában, miután a cionista mozgalom és a brit gyarmat 1917. november 2-án megállapodást kötött a hírhedt Balfour-nyilatkozat alapján, amely így szólt:

Külügyminisztérium
1917. november 2.

Kedves Lord Rothschild!

Nagy örömömre szolgál, hogy Őfelsége kormánya nevében átadhatom Önnek a zsidó cionista törekvésekkel kapcsolatos alábbi szimpátianyilatkozatot, amelyet kabinet elé terjesztettek és amelyet a kabinet jóváhagyott.

„Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nép nemzeti otthonának megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”

Hálás lennék, ha ezt a nyilatkozatot a cionista szövetség tudomására hozná.

Szívélyes üdvözlettel:
Arthur James Balfour

Ez a nyilatkozat magyarázatot ad arra, hogy a brit kormány miért támogatta a cionista törekvéseket Palesztina földjén, törvényes tulajdonosai akarata ellenére – és ez a nyilatkozat egy sorsdöntő ígéret a jogtalan igénylők számára azoktól, akik nem birtokosok.

Amikor a brit hadseregnek sikerült bejutnia az országba, melegen fogadták őket felszabadítóként, nem pedig megszállóként. A cionista bizottság megérkezése azonban veszélyre figyelmeztette az arabokat, a brit kormány pedig beleegyezett abba, hogy Palesztinába küldje őket azzal, hogy „Allenby brit tábornok felügyelete alatt tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a nemzeti otthon létrejöjjön a zsidó nép számára Palesztinában, illetve ezzel egyidejűleg oszlassák el a cionizmus valódi szándékaival kapcsolatos arab gyanút.

A megszálló katonai közigazgatás azon is dolgozott, hogy minden lehetséges eszközzel és módszerrel fokozatosan felkészítse Palesztinát arra, hogy a cionisták nemzeti otthona legyen.

Hihetetlennek tartják, ami Palesztinában történt a cionista bizottság érkezése után, hogy nemzeti otthon létrehozásán dolgoznak a zsidók számára egy olyan országban, amelyben a palesztin arab lakosság aránya meghaladja a 92%-ot.

1923-1948: Brit mandátum

Ezen időszak elején Nagy-Britannia az ország igazgatásának eszközéül szolgáló palesztin mandátummal foglalkozott a Népszövetség Egyezségokmányával összhangban. Nagy-Britanniának ugyanakkor nem kellett megkezdenie ennek a végrehajtását, mert a gyakorlatban már évekkel korábban megkezdte hatáskörének gyakorlását Palesztina felett, cionista gyarmati politikája révén, amely főként a korlátozásra és a kényszerítő fegyvererőn alapult.

Ebben az időszakban az ország intézményei nem fejlődtek, ezért a palesztin araboknak a Népszövetség genfi székhelyű Állandó Mandátumbizottságához kellett benyújtania panaszaikat, noha a Bizottságnak nem volt ellenőrzési és nyomon követési joga a mandátumos országokban. Az ellenállás, a tüntetések, a lázadás és a polgári engedetlenség végül erőszakos összecsapáshoz vezetett a brit hadsereggel és a zsidó telepesekkel.

1924-ben Herbert Samuel főbiztos új palesztin pénzügyi projektet készített, majd 1927 februárjában kiadták a Palesztin Monetáris Rendeletet, amelyet a nép részéről az a vád illette, hogy a kormány felügyelet nélkül nem adhat ki bármit, amit akar, mivel az ártana az arab gazdaságnak. A főbiztos egy a palesztin állampolgárságról szóló törvény kiadásán is dolgozott, amelynek az volt a szándéka, hogy palesztin állampolgárságot biztosítson az országban élő zsidóknak.

A brit kormány a Népszövetség két egymást követő ülésén (1924–1925) egyértelműen kijelentette, hogy nem ért egyet Palesztinában az arányos képviseleten alapuló törvényhozó tanács létrehozásával, amelyben a túlnyomó többség palesztin arab, különösen azért, mert ez akadályt jelent a kormány azon feladatának teljesítésében, hogy létrehozza a zsidók nemzeti otthonát.

Herbert Samuel főbiztos mandátumának lejárta után 1925. augusztus 25-én Herbert Charles Plumert nevezték ki Palesztina főbiztosának, aki három évig maradt hivatalában.

1925 márciusában Balfour Jeruzsálembe látogatott, hogy részt vegyen a Héber Egyetem megnyitóján, amely az Olajfák hegyén, arab földön épült – ezt a területet a brit hatóságok 1918-ban foglalták le tulajdonosaitól és adták a cionistáknak. Az ország általános sztrájkot hirdetett Balfour látogatása elleni tiltakozásként. Óriási tüntetések voltak ellene, amelyek arra késztették a brit hatóságokat, hogy Bejrútba szállítsák, ahol hajóra szállt, hogy visszatérjen hazájába.

A brit mandátum első tíz évében mintegy 76.400 zsidó bevándorló lépett be Palesztinába, többségük kelet-európai országokból érkezett. A Palesztinára nehezedő egyre növekvő bevándorlási nyomás hatására az arabok felismerték, hogy ellen kell állni a cionizmusnak és az őket támogató elfogult hatóságoknak. 1928 szeptemberében a zsidók megkísérelték elfoglalni az Al-Aksza mecset muszlimok által birtokolt nyugati falát, s ez mozgósította az arab országokat, támogatva a palesztin ügyet. Ezek az események indították el Al-Buraq forradalmat, amely véres események sorozatát eredményezte: az arabok rajtaütöttek a zsidó közösségeken Hebronban, Nábluszban, Bisanban és Safadban. Abban az időben a brit erők a zsidókat támogatták, az arab tüntetőkkel szembeni lehető legkeményebb fellépéssel, illetve az egyiptomi erőktől kértek segítséget, és repülőgépeket, gyalogsági erőket és páncélozott járműveket, továbbá közvetlen tüzet alkalmaztak, valamint pusztításokat végeztek többek között Lifta és Deir Yassin falvakban. Több mint ezer, többségében arab személyt állítottak bíróság elé. 26 embert – 25 arabot és egy zsidót – halálra ítéltek.

1930-ban a zsidó bevándorlók száma elérte 104.750 főt, és a következő hat évben már 284.645 főre volt tehető, ami a 164%-os növekedésnek felel meg. Ezek az adatok nem tartalmazzák azokat, akik illegálisan léptek be az országba.

1931. december 7-én az Iszrá és a Mi’rádzs (az Éjszakai utazás és az Égbe emelkedés) éjszakáján iszlám konferenciát tartottak, amelyen huszonkét iszlám ország képviselője, valamint az arab világ prominens személyiségei vettek részt. A konferencia hangsúlyozta, hogy elítéli a cionizmust és a Palesztinába való zsidó bevándorlást támogató brit politikát. A konferencia döntései között szerepelt egy iszlám egyetem alapítása Jeruzsálemben, az összes cionista iparág bojkottja az iszlám országokban, valamint egy mezőgazdasági vállalat alapítása Palesztinában a muszlim földek megmentése érdekében.

1931. július 13-án hivatalos közleményt adtak ki Arthur Grenfell Wauchope tábornok Palesztina főbiztosává való kinevezéséről, akinek az volt a fő küldetése, hogy a judaizmust népszerűsítse Palesztinában, illetve hamis projektekkel és ígéretekkel terelje el az arabok figyelmét.

1932. augusztus 4-én nyilatkozatot tettek közzé a Függetlenségi Párt létrehozásáról, amely ígéretet tett a gyarmatosítás elleni küzdelemre, a zsidó bevándorlás elleni harcra és az arab egység elérésére. A párt megerősítette a Balfour-nyilatkozat és a mandátum elutasítását, és feltárták a cionizmus és a brit gyarmatosítás közötti szövetség alapját. Ugyancsak hangsúlyozták, hogy az ország költségvetésének egyharmadát védelmi és biztonsági ügyekre fordítják, mivel a kormány egy idegen nemzet számára próbál otthont építeni, a palesztinok akarata ellenére. 1932 elején konferenciát rendeztek a palesztin fiatalok számára Jaffában, hogy fontolóra vegyék fiatalok toborzását a nemzeti mozgalom szolgálatára.

1934 végén a Bell Bizottság szerint a zsidó bevándorlók száma elérte a 42.359 főt, szemben az 1933-ban 30.337 fővel és az 1932-ben számlált 9.553 fővel. 1935 végén a zsidó bevándorlások száma elérte a 61.854 főt, akik Európa különböző pontjairól érkeztek Palesztinába. A hivatalos statisztikák szerint 1935-ra a zsidók száma a kétszeresére nőtt Palesztinában 1929-hez viszonyítva, így a zsidók létszáma a teljes népesség egynegyede lett.

Izzedin al-Kasszam sejk forradalma

A brit mandátum Izzedin al-Kasszam sejk forradalma után ismerte fel a palesztinai helyzet komolyságát: Izzedin al-Kasszam a forradalmárok egy csoportjának élére állva felvállalta Palesztina földjének védelmét. Al-Kasszam mártírhalála után egy hónappal Nagy-Britannia azonnal utasította főbiztosát, Wauchope-ot, hogy ismertesse a Törvényhozó Tanács tervezetét az arabokkal és a zsidókkal, válaszul a palesztin pártok bizottságának novemberi követeléseire. A tervezet a következőket állította

  1. A kormány 1935. decemberi új alkotmánytervezete, amelyben nagy informális többséggel rendelkező törvényhozó tanácsra tett javaslatot, gyakorlati lépés volt a demokratikus kormányzás felé.
  2. A föld eladásával kapcsolatban: a kormány törvényt iktatott be, amely megtiltja a föld eladását, kivéve, ha az arab tulajdonos a családja igényeinek kielégítéséhez elegendő földdarabot tartott.
  3. A zsidó bevándorlás arányát gondosan mérték az ország befogadóképessége szerint, és új statisztikai hivatalt hoztak létre ezen arány becslésére.

Az 1936-os nagy forradalom és a földfelosztási terv

A forradalom 1936 februárjában egy incidensből alakult ki, amely szikra, amely felszította a palesztin arabok érzéseit, akik képtelenek tovább elviselni a helyzetet. A forradalom akkor kezdődött, amikor egy zsidó építőipari vállalkozó nem volt hajlandó egyetlen arab munkást sem alkalmazni három jaffai iskola építése során, melynek eredményeként az arab munkások az iskola helyszínén gyülekeztek, és megakadályozták a zsidó munkások bejutását az építkezésre.

Április 15-én egy zsidót meggyilkoltak, egy másikat pedig súlyosan megsebesítettek, a zsidók pedig válaszul arab falusiakat mészároltak le otthonaikban. Az erőszak és a feszültség pedig fokozódott Palesztinában, mely számos halottat és sebesültet eredményezett mindkét oldalon. A brit hadsereg fellépése az arab tüntetések szemben tovább növelte az arab halottak és sebesültek számát. Ennek következtében általános sztrájkot hirdettek egész Palesztinában, a népi ellenállási mozgalom növekedett: csoportokká formálódott, amelyek a hegyekben állomásoztak, és számos arab önkéntes csatlakozott hozzájuk Jordánia keleti részéről, Szíriából, Libanonból és Irakból. Az ellenállás fegyveres népforradalommá alakult, amely különféle módszereket alkalmazott, például hidakat semmisített meg, vasutakat robbantott fel, olajvezetékek semmisített meg, támadást intézett katonai laktanyák és a brit hadsereg állásai ellen. A britek repülőgépeket, páncélosokat és tüzérséget is használtak a forradalom elnyomására, ami tovább fokozta a nép lázadását.

Benyújtottak néhány arab előterjesztést az Arab Felsőbb Bizottság és a brit kormány közötti közvetítésre. Ibn Saud király, Ghazi király és Abdullah herceg közös felhívást nyújtott be október 10-én az Arab Bizottság elnökéhez és a palesztinai arabokhoz, amely így szólt: „A Palesztinában uralkodó helyzetre való tekintettel, és egyetértésre jutva testvéreinkkel, az arab királyokkal és Abdullah herceggel, a vérontás beszüntetésére szólítunk fel, ismerve barátunk, a brit kormány jó szándékát és az igazságosság elérése iránt kinyilvánított vágyát. Bízzatok abban, hogy továbbra is törekszünk a segítségetekre. Ennek megfelelően az Arab Felsőbb Bizottság bejelentette a sztrájk feloszlatását, és felszólította az embereket, hogy imádkozzanak a mártírok lelkéért, akiknek a száma az arabok között meghaladta az ezret.

Megosztási terv

1937. július 7-én a királyi bizottság Lord Bell vezetésével jelentést tett közzé, amelyben bemutatta mind az arab, mind a zsidó vezetők nézőpontját. A bizottság szerint Palesztina problémáját csak egy megosztási tervezet alapján lehet megoldani. A megosztási tervezet legfontosabb rendelkezései a következők:

  1. Egy olyan zsidó állam létrehozása, amely megosztja Palesztina északi és nyugati részét, Libanon határaitól Jaffa déli részéig terjed a tengerparton, és magában foglalja Akkót, Haifát, Safadot, Tibériást, Názáretet és Tel Avivot, és amelyet barátsági és szövetségesi szerződés köt össze Nagy-Britanniával.
  2. A szent helyek a brit mandátum fennhatósága alá kerülnek, beleértve Jeruzsálemet és Betlehemet. Ezeket a jaffai átkelő köti össze, és ide tartozik Lod, Ramla és Názáret is. A mandátum állam feladata e helyek védelme.
  3. A palesztin területek (Palesztina déli és keleti része) amelyek magukban foglalják Jaffa városát, Transzjordániáig terülnek el, és ezeket egy barátsági és szövetségesi szerződés köti össze Nagy-Britanniával.
  4. A zsidó állam pénzügyi támogatást fizet az arab államnak, Nagy-Britannia pedig kétmillió fontot fizet az arab államnak.
  5. Sor kerül az úgynevezett lakosságcserére az arab és a zsidó állam között. A 325.000 fő arabot fokozatosan telepítik át a zsidó államból az arab államba, ahol az öntözési projektek megvalósítását követően földet készítenek elő a számukra Beseba területén.
  6. A két ország között vámszerződést kell kötni az adók egységesítése érdekében, az importált áruk lehető legnagyobb mennyiségére vonatkozóan.

A zsidó településeket illetően, a cionista intézmények és egyének által 1936-ban megszerzett összterület mérete mintegy egymillió-kétszázezer dunum földet tett ki, a települések száma pedig megduplázódott: mintegy 203 településre emelkedett. A lakosság száma ugyancsak megkétszereződött: 1927-ben még 30.000 fő volt, majd 1936-ra 98.000 főre emelkedett.

A palesztin arab válasz a megosztási döntésre az volt, hogy folytatódott a forradalom, ami a felosztási döntés elhalasztásához vezetett, a forradalom pedig a második világháború kitöréséig tombolt.

1938. november 23-án Malcolm MacDonald, a brit gyarmati titkár fontos beszédet mondott az alsóházban, amelyben elmagyarázta Palesztina helyzetét. A nyilatkozat azt tükrözte, hogy megértette az arabok álláspontját és nézőpontjuk megalapozottságát, mondván: „A közép-európai menekültek problémáját nem lehet Palesztinában megoldani. Ennél sokkal szélesebb téren kellene rendezni.” Majd így folytatta: „Az arabok hosszú évszázadok óta élnek abban az országban, és a véleményüket nem kérték ki sem a Balfour-nyilatkozat kiadásakor, sem a mandátum kidolgozása során. A háborút követő húsz évben az arabok végignézték az idegen nép békés invázióját, és időnként dühös tiltakozásuknak adtak hangot, mígnem attól kezdtek tartani, hogy az lesz a sorsuk a saját szülőföldjükön, hogy ennek az energikus, újonnan érkező nép teljes hatalma alá kerülnek mind gazdasági, mind politikai értelemben. Ha arab lennék, én is rettegnék.”

E beszédet követően a fogvatartottakat 1938. december 27-én szabadon engedték, hogy Palesztina és az arabok részt vehessenek a közelgő londoni konferencián. Ennek fényében arab küldöttségek indultak a konferenciára Egyiptomból, Irakból, Szaúd-Arábiából, Jemenből és Transzjordániából.

1939. február 7-én zajlott a Kerekasztal Konferencia, amely a kudarccal végződött. 1939. május 17-én a brit kormány kiadta az úgynevezett Fehér Könyvet, amely az alábbiakat mondta ki (a Fehér Könyv teljes tartalma angol nyelven: Statement of Policy >>>):

  1. Alkotmány: A 10. cikk kimondta, hogy Őfelsége kormányának az a célja, hogy tíz éven belül független palesztin kormány alakuljon, amely szerződéssel kapcsolódik az Egyesült Királysághoz.
  2. Bevándorlás: Őfelsége kormányának lehetővé kell tennie a zsidó nemzeti otthon további terjeszkedését bevándorlás útján, amennyiben az arabok hajlandóak elfogadni ezt a bevándorlást, de anélkül nem.
  3. Földek: A 16. cikk kimondta, hogy az országot zónákra kell osztani, és „az arab népesség természetes növekedése, valamint amiatt, hogy az utóbbi években az arab földek folyamatosan zsidóknak lettek eladva, bizonyos területeken nincs helye az arab földek további átruházásának, míg más területeken korlátozni szükséges az ilyen átruházásokat, ha az arab földművelők meg kívánják őrizni meglévő életszínvonalukat és nem képződik hamarosan jelentős föld nélküli arab lakosság. Ilyen körülmények között a főbiztos általános felhatalmazást kap, hogy megtiltsa és szabályozza a földek átruházását.”

A második világháború befejezését követően a globális cionizmus egy tehetetlen államnak tekintette Nagy-Britanniát, és úgy találta, hogy a hatalom az Egyesült Államok kezében van, amely megőrizte erejét, közel-keleti érdekekkel. Így a globális cionizmus fokozta politikai aktivitását az amerikai körökben, tudván, hogy azok képesek nyomást gyakorolni a brit kormányra, hogy engedjen a cionizmus követeléseinek. Háromféle diplomáciai eszközt vetettek be: nyomásgyakorlás az Anligában székelő Zsidó Ügynökségen keresztül; a brit kormányra gyakorolt amerikai nyomás kiváltása; terrorcselekmények fokozása és fájdalmas csapások szervezése a feladat végrehajtása érdekében.

Ennek megfelelően a cionizmus intézménye és a Zsidó Ügynökség továbbra is aktívan dolgozott vágyaik megvalósításán, és ösztönözték az amerikai vezetőket, különösen Harry Truman amerikai elnököt, aki mihelyt elhelyezkedett a Fehér Házban, 1945. július 24-én üzenetet küldött Churchillnek, a brit miniszterelnöknek. 1945. augusztus 31-én pedig felkérte az új brit miniszterelnököt, Attleet is, hogy engedjen százezer be zsidót Palesztinába. Válaszul a levelekre és a zsidók iránti egyre növekvő amerikai érdeklődés következtében 1945. október 19-én Nagy-Britannia azt javasolta az Amerikai Egyesült Államoknak, hogy osszák meg a Palesztina-politika kialakításának a felelősségét egy angol-amerikai vizsgálóbizottság megalakításával, amely Palesztina problémáját tanulmányozza.

Megosztási határozat

1947 szeptemberében a brit kormány kérésére egy bizottság alakult az Egyesült Nemzetek Szervezetében, az ENSZ Palesztinával foglalkozó Különbizottsága (UNSCOP) néven.

A bizottság tizenegy tagból állt, miután a Biztonsági Tanács öt állandó tagját kizárták azzal az ürüggyel, hogy részvételük elfogult jelentés elkészítéséhez vezethet. A tizenegy tag Ausztrália, Svédország, Kanada, India, Csehszlovákia, Irán, Hollandia, Guatemala, Peru, Uruguay és Jugoszlávia volt. Emile Sandstrom svéd bírót nevezték ki a bizottság élére. A terv az volt, hogy a biztotsgá szeptemberben nyújtja be jelentését, a probléma megoldására vonatkozó javaslattal.

Az arabok tiltakoztak egy újabb bizottság Palesztinába küldése miatt, és a döntés ellen szavaztak, hiszen a bizottság megalakítása már önmagában is elfogultságot jelentett az arabokkal szemben, minthogy egyes tagjai köztudottan a cionizmus felé hajlottak vagy amerikai nyomás alatt álltak.

A bizottság 1947. augusztus 31-én fejezte be és mutatta be a jelentését az ENSZ Közgyűlésének, amely tizenegy ajánlást tartalmazott.

A megosztási határozat a következőket írta elő:

  • Palesztina két, egy arab és egy zsidó államra történő felosztása, melynek egy része nemzetközi gondnokság alá kerül, amelyet, az Egyesült Nemzetek Szervezete kezel, körülbelül 56% -ot a zsidóknak odaítélve.
  • A két állam egy két évig tartó átmeneti időszakot követően, 1947. szeptember 1-től függetlenné válik, jóváhagyja egymás alkotmányát, és aláír egy gazdasági szerződést, valamint gazdasági uniót hoz létre, és a egységesíti a vámot és a fizetőeszközt.
  • A megosztási határozat a zsidó bevándorlás szabályozását is meghatározta.

Ezen ajánlások bemutatását követően az Arab Felsőbb Bizottság bejelentette, hogy elutasítja ezeket a terveket. A jelentés bemutatását követő napon Golda Mayerson Meir, a Zsidó Ügynökség képviselője hallgatólagosan elfogadta a tervek többségét.

Általánosságban az arabok, de különösen a palesztinai arabok erős elégedetlenségüket fejezték ki a tervvel kapcsolatban. Ennek megfelelően tüntetések zajlottak Irakban, Szíriában, Libanonban és a legtöbb arab országban. Ennek eredményeként az Arab Államok Ligájának Politikai Bizottsága szeptember 6-án sietve ülést tartott a libanoni Szofarban, hogy megvizsgálja a bizottság jelentését és egységes arab politikai álláspontot alakítson ki. A következő döntésekben egyeztek meg:

  1. A Politikai Bizottság szerint e javaslatok végrehajtása valós veszélyt jelent a béke és a biztonság szempontjából mind Palesztinában, mind az arab országokban, ezért úgy elhatározott, hogy minden hatékony eszközzel ellenáll a javaslatok végrehajtásának.
  2. A Politikai Bizottság úgy véli, hogy minden arab népnek fel kell tárnia a Palesztina ügyét övező veszélyek valóságát, és felszólít minden arabot, hogy ajánljon fel minden segítséget és áldozatot.
  3. A Politikai Bizottság úgy döntött, hogy feljegyzéseket küld az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának, tájékoztatva őket arról, hogy minden olyan döntés Palesztina kérdésében, amely nem rendelkezik egy független arab állam létrehozásáról, komoly zavarokat okoz a Közel-Keleten.
  4. A bizottság javaslatot tett arra, hogy a Liga minden lehetséges módon nyújtson segítséget Palesztina népének, beleértve a pénzt, a fegyvereket és az embereket.

A megosztási döntést követően a palesztinai arabok arab támogatással ellenálltak a cionista telepnek. Ez az ellenállás kiterjedt az ország minden részére: heves csaták zajlottak, amelyek során mindenféle fegyvert bevetettek, számos sebesültet okozva.

Ezen súlyos zavargások következtében az ENSZ Biztonsági Tanácsa március 19-én összeült, hogy megvizsgálja a Palesztinában kialakult kritikus helyzetet. Világossá vált, hogy a felosztási terv békés úton nem hajtható végre.

Így a zsidók úgy döntöttek, hogy szembeszállnak a Biztonsági Tanács minden olyan kísérletével, amely megváltoztatná a felosztási határozatot. Ezért a zsidók a Nakhshon hadművelet révén fegyveres támadásba kezdtek, amelynek eredményeként elfoglalták a Jeruzsálem körzetében lévő Qastal nevű arab falut.

Április 9-én Abd al-Qadir al-Husseini és a többi lázadó egy heves csata során kiűzték a zsidókat Qastalból, ahol végül megölték. Órákkal a kiűzetés után – kihasználva a temetést – a zsidók visszatértek, elfoglalták a falut, és teljesen elpusztították. Ezzel egyidejűleg – a támadási terv részeként – a cionisták megkezdték a Jeruzsálem mellett lévő Deir Yassin lemészárlását. Nehézfegyverekkel lerohanták a falut, megcsonkították a lakosságát, 250 palesztint, többségükben nőket és gyermeket mészárolva le. John Kimi zsidó író ezt a borzalmas mészárlást „a zsidók történelmének legsötétebb foltjaként” jellemezte.

A britek támogatták a zsidókat céljaik elérésében: a mandátum ideje alatt kiképezték és fegyverrel látták el őket, valamint átadták nekik azt a területet, ahonnan kivonultak. Ez az 1948-as időszak, más néven a Nakba, azzal ért véget, hogy a zsidók elfoglalták Palesztina területének nagy részét, és Gáza, Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem kivételével kitelepítették állampolgárait.

A Fehér Ház berendelte a Zsidó Ügynökség washingtoni képviselőjét, Eliyahu Esteint, hogy arról tájékoztassa, hogy az Egyesült Államok úgy döntött, elismeri Izrael függetlenségének tényét, azzal a feltétellel, hogy Washington erre kérelmet kap. Washingtoni idő szerint pontosan hat órakor jelentették be a Palesztina feletti mandátum végének hírét, hat óra egy perckor pedig Izrael Állam létrehozását. 6 óra 11 perckor az Amerikai Egyesült Államok elismerte Izrael államot.

Ugrás az oldal elejére

Az 1948-as Nakba

1948-as Nakba
(forrás: AlMayadeen)

Az 1948-as Nakba és Izrael létrehozásának 1948. május 15-i kinyilvánítása után a palesztin területek nagy része izraeli ellenőrzés alatt állt, néhány terület kivételével, ahol a palesztinok meg tudták tartani identitásukat: Ciszjordániában, a Gázai övezetben és Kelet-Jeruzsálemben. Ezek a háborúk körülbelül egymillió palesztin elüldözését okozták, akik menekültként voltak kénytelenek élni a szomszédos arab országokban. Ezek a háborúk hatással voltak a palesztin társadalomra is, amely annak feldarabolódásához vezetett.

1948. szeptember 30-án az Arab Felsőbb Bizottság kezdeményezésére Ahmed Hilmi pasa vezetésével „összpalesztin” kormány jött létre, amelynek azonban csekély befolyása volt.

1948. október elsején Jordániában megtartották az Első Ammáni Konferenciát, amelyen különböző határozatokat adtak ki, felhatalmazva Abdullah királyt a palesztin nép képviseletére és a nevükben való nyilatkozattételre. Ezt követte 1948. december 1-jén a Jerikói Konferencia, amely utat nyitott számára Ciszjordánia Jordániához való csatolásához.

Ebben az időszakban a politikai élet stagnált és szakadozott volt, egészen addig, amíg Izrael első ízben megszállta a Gázai övezetet 1956-ban. Ez az ellenállás újjáéledéséhez vezetett, amelyet egyiptomi tisztek által vezetett gerilla hadműveletek előztek meg.

Ezen időszak talán legfontosabb palesztin tevékenysége több intézmény, szervezet és politikai mozgalom létrehozása volt, amely a palesztin földek visszaszerzését és a cionista megszállással szembeni ellenállást szorgalmazta, 1956-tól a Palesztinai Felszabadítási Szervezet létrehozásáig. Többek között az alábbi intézmények jöttek létre:

  • Palesztin Diákok Általános Szövetsége (1959),
  • Földmozgalom (1948),
  • Arab Nemzeti Unió (1958).

Az arab mozgalmak és pártok – köztük az Arab Szocialista Ba’ath Párt és az Arab Nacionalista Mozgalom – kapcsolatban álltak a palesztin területekkel, ahol támogatást nyújtottak.

Ugrás az oldal elejére

A Palesztinai Felszabadítási Szervezet létrehozása

Palesztinai Felszabadítási Szervezet

Mindezen körülmények, a politikai zavargások és az arab gyengeség fényében, valamint, mert nem sikerült kiűzni Palesztinából és az arab országokból a cionista fenyegetést, felszólították a palesztinokat, hogy vállaljanak felelősséget a közvetlen veszéllyel szemben. A palesztinoknak olyan intézményre volt szükségük, amely képviseli őket és kezeli ügyeiket a felszámolásukra irányuló fenyegetéssel szemben.

Gamal Abdel Nasser elnök meghívására Kairóban 1964. január 13–16. között tartott arab csúcstalálkozó egy palesztin szervezet létrehozásáról döntött. A kezdeményezést – más kiemelkedő nemzeti személyiséggel egyetemben – Ahmad Al-Shukairy indította azzal, hogy találkozókat hívott össze olyan országokban, ahol palesztin közösségek voltak, hogy megválasszák képviselőiket az első Palesztin Nemzeti Tanácsba, amelyet 1964. május 28-án tartottak Jeruzsálemben. Ezen az ülésen jött létre a Palesztinai Felszabadítási Szervezet.

1964. május 28-án Husszein király védnöksége alatt Jeruzsálemben tartották az első Palesztin Nemzeti Kongresszust. A találkozó külügyminiszteri szinten zajlott, valamennyi arab ország részvételével, a Szaúd-arábiai Királyság kivételével. A konferencia jóváhagyta a Palesztin Nemzeti Alkotmányt és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet alaptörvényét. A konferencia végén, 1964. június 2-án Ahmad Al-Shukairy bejelentette a Palesztinai Felszabadítási Szervezet létrejöttét, amely a palesztin nép képviselője és vezetője a haza felszabadításáért folytatott harcában.

A Palesztinai Felszabadítási Szervezet kapcsolt intézményeket hozott létre, mint amilyen például a Palesztinai Felszabadítási Hadsereg, a rádióállomás, a Kutatóközpont, képviseleti irodák a világ különböző országaiban, továbbá Palesztin Népi Szövetségek és a Palesztin Nemzeti Tanács.

Így a Palesztinai Felszabadítási Szervezet hazafias érzelemmel jött létre, a felszabadulás és a nemzeti ellenállás gondolatán alapuló integrált folyamat keretében, amely magában foglalja a harc és az előrehaladás minden eszközét, mind katonai, mind polgári értelemben. A szervezet megkezdte munkáját céljainak elérése érdekében, igénybe véve minden rendelkezésre álló eszközt és támogatást.

A Palesztinai Felszabadítási Szervezet 1967 óta

A Palesztin Nemzeti Tanács harmadik és negyedik ülése közötti időszakban fontos fejlemények történtek a palesztin színtéren. 1967. végén kizárták Al-Shukairyt a szervezet elnökségéből, és Yahya Hammouda vette át a szervezet elnöki tisztségét, majd a szervezet intenzívebbé tette kapcsolatát az ellenállási szervezetekkel, hogy saját ernyője alatt egységgé kovácsolja azokat.

Ugrás az oldal elejére