Pdf kiadvány letöltése: Hetven év megszállás Palesztinában


Ellentmondásos ígéretek

Három ellentmondásos ígéret, amely visszavonhatatlanul megváltoztatta az egész régiót. Három ígéret három különböző félnek adta meg a jogot ugyanazon földterület ellenőrzésére:

  • Az első világháború Nagy-Britannia és az arabok szövetségét eredményezte az oszmán uralommal szemben. 1915 júliusában Sharif Hussein, Mekkában, jóhiszemű levelezést folytatott Sir Henry McMahon-nal, Egyiptom brit főbiztosával. 1916-ban, a Hussein-McMahon levelezés alapján azt a bejelentést tették, hogy a háború utáni rendezés részeként a britek elismernék egy, az Oszmán Birodalom arab tartományaiból – köztük Palesztinából – álló egyesült arab állam függetlenségét.
  • 1916-ban a brit és francia miniszter között titkos megállapodás született. A megállapodás eredményeként a törökök által megszállt Szíriát, Irakot, Libanont és Palesztinát különböző francia és brit gyarmati területekre osztották fel. A megállapodást Sykes-Picot Megállapodásnak nevezték, a két miniszter, a brit Sir Mark Sykes és Francois Georges Picot után.
  • 1917 novemberében Arthur James Balfour, brit külügyminiszter titkos levelet küldött Lionel Walter de Rothschild bárónak, egy brit cionistának, amelyben támogatását fejezi ki a zsidó cionista tervek iránt, amelynek célja nemzeti otthon megteremtése Palesztinában a zsidó nép számára.

Brit mandátum

A Népszövetség a briteknek mandátumot (lényegében egy megbízási szerződést) adott Palesztina felett 1923-ban.
A frissen felszabadult ország úgy ünnepelt, hogy kibocsátotta saját pénzét, saját útlevelét és minden más állami dokumentumot. Mivel a hatalom végső soron a a brit adminisztráció kezében volt, így nem volt palesztin államfő.
1920-1948 között a palesztin fontot használták, mint valutát, amelynek értéke megegyezett a brit font értékével.

Zsidó migráció

A zsidó bevándorlás első két hullámára még az Oszmán Birodalom idején került sor. Az első Aliya során 1882 és 1903 között 20-30.000 orosz menekült el a cári orosz pogromok elől. 1903 és 1914 között, a második Aliya során, további 35-40.000 orosz, javarészt szocialista, telepedett le Palesztinában.
A harmadik és negyedik Aliya során 35.000 zsidó érkezett a Szovjetunióból, Lengyelországból és a balti országokból 1919 és 1923 között, továbbá 82.000 zsidó a Balkánról és a Közel-Keletről 1924 és 1931 között.
Az ötödik Aliya egybeesett a nácik felemelkedésével Németországban és a szélsőséges nacionalizmus megjelenésével egész Kelet-Európában, és ennek során érkeztek bevándorlók a legnagyobb számban. Így közel negyed millió zsidó érkezett a palesztin mandátum területére 1929 és a második világháború kezdete között.
A zsidó bevándorlás sohasem állt meg, azóta is növekvő ütemben zajlik.

1936-1939 Arab felkelés Palesztinában

Az 1936–1939 között zajló palesztinai arab felkelés, amely később a „Nagy Felkelés” néven vált ismertté, egy nemzeti felkelés volt a palesztin arabok részéről a palesztin mandátum brit kormányzása ellen. A felkelés függetlenséget követelt és azt, hogy vessenek véget a korlátlan zsidó bevándorlást támogató politikának és földszerzésnek, amelynek kimondott célja volt a „zsidó nemzeti otthon” megteremtése.
A felkelést az 1936. áprilistól októberig tartó általános sztrájk váltotta ki.

Az Egyesült Nemzetek terve Palesztina felosztására

Az Egyesült Nemzetek tervét Palesztina felosztására az ENSZ vetette fel, amelynek keretében javasolta a Palesztin Mandátum felosztását. 1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlése 181 (II) számú határozatával elfogadta a tervet.
A Mandátum megszűnését, a brit haderők fokozatos kivonulását és a határok kijelölését követően a határozatban elfogadott terv az alábbiakat tartalmazta:

• Az arab és a zsidó állam megteremtését legkésőbb 1948. október 1-ig;
• Palesztina felosztását nyolc részre: hármat az arab állam kapott, hármat a zsidó állam; a hetediken, Jaffa városában, az arab enklávét kellett létrehozni zsidó területen;
• Jeruzsálemre, a nyolcadik területre, nemzetközi irányítás vonatkozott, amelyet az Egyesült Nemzetek Gyámsági Tanácsa látott el.

Az ENSZ terve szerint a zsidó állam területe tulajdonképpen nagyobb volt, mint a javasolt palesztin állam területe (5.500 négyzet mérföld szemben 4.500 négyzet mérfölddel) akkor, amikor a zsidók a lakosságnak legfeljebb 35 százalékát tették ki és a föld kevesebb, mint 7 százalékát birtokolták.

Palesztina ellenáll a megosztási tervnek

A palesztinok 4.000 emberéletet veszítettek a megosztási terv elleni harcok során 1937-1939 között.
Az ENSZ megosztási terve azon a cionista terven alapult, amelyet Truman elnök még 1946 augusztusában hagyott jóvá.
A megosztási terv egy egyoldalú és elviselhetetlen határozatot kényszerített Palesztinára, amelyet a cionista terv támogatására alakítottak ki.

A cionisták készülődése a háborúra

A katonaság megszervezése elsődleges cionista prioritás volt, a háborúra és az etnikai tisztogatásra való készülődés alkották a cionista stratégiát. A fő katonai erő a Haganah (védelmi erők) volt a Zsidó Ügynökség parancsnoksága alatt. David Ben-Gurion az életrajz írójának megerősítette, hogy „a fő előkészületek a Haganah hadsereggé formálására még az állam megszületése előtt három évvel megkezdődtek.” E stratégia alapja az „ellencsapás” volt, amely viszont a műveleti területekről érkező „riasztáson” alapult, és „büntető” jellegű volt a korlátozásmentes földrajzi területeken.
A Haganah szerint „az Egyesült Nemzetek megosztási határozata szerinti zsidó állam területén kívül eső zsidó kolóniát nem hagynak el, onnét nem költöznek ki, és a Haganah mindent megtesz az ellenállás megszervezésére, továbbá az ellenálló palesztin falvakat le kell rombolni és lakosait a zsidó állam határain kívülre kell űzni.”

Etnikai tisztogatás 1947-49

A cionisták megérkeztek és hatalmas terrorhullámot indítottak el. Rendszeresen mészárolták a palesztinokat és ellopták a földjeiket. Kiűzték a palesztinokat és száműzetésbe kényszerítették őket. Egész falvakat romboltak le és számos esetben etnikai tisztogatást végeztek, amivel kiterjedt menekültproblémát idéztek elő.

1947 és 1949 között az 1,9 millió palesztin összlakosságból 750.000 váltak földönfutóvá. 1947 decemberétől 1948 május közepéig – kevesebb, mint hat hónap alatt – a felfegyverzett cionista csoportok kb. 440.000 palesztint űztek el 220 faluból. A cionista erők etnikai tisztogatást végeztek, leromboltak 530 falut és várost, megöltek 15.000 palesztint, több mint 70 mészárlást és atrocitás-sorozatot hajtottak végre.

Kb. 150.000 palesztin maradt Palesztinában, amely Izrael állam része lett. A 150.000-ből 30.000-40.000-t áttelepítettek a környező falvakba, nekik megtiltották, hogy visszatérjenek falvaikba és ezt ma sem tehetik meg.

“Nakba” katasztrófa nap – 1948

A Nakba nem 1948-ban kezdődött és nem is 1948-ban ért véget. Ez a gyilkolás és a tömeges atrocitások szűnni nem akaró folyamata. A Nakba Napja 1948. május 15-e, amikor a brit hatóságok bejelentették, hogy azon a napon a mandátumuk befejeződik; nyolc órával később David Ben Gurion bejelentette Izrael állam függetlenségének kikiáltását.

Visszatérési jog

Folke Bernadotte gróf (1895-1948) az ENSZ békeközvetítője 1949 májusában érkezett Palesztinába, hogy közvetítsen a tűzszünet megkötésében. Az éppen frissen felállított izraeli kormány hozzájárult a kinevezéséhez, ugyanis a Svéd Vöröskereszt elnökeként 15.000 zsidót mentett meg a náci táborokból a második világháború idején. Most azonban Palesztinában, miután saját szemével látta, hogy a palesztinokat kiűzték otthonaikból és falvaikból, a palesztin menekülteknek, akiket a konfliktus következtében űztek el, minden feltétel nélküli visszatérésére szólított fel. Kijelentette: “Az elemi igazság alapelveivel szembeni bűncselekmény lenne megtagadni a konfliktus eme ártatlan áldozataitól a jogot, hogy visszatérjenek otthonaikba, miközben a zsidó bevándorlók özönlenek Palesztinába”.
Ezért gyilkolta meg a zsidó földalatti terroristákból álló Stern Csoport 1948. szeptember 17-én, amelynek vezetője Jichak Samir volt, miközben az autókonvoja Nyugat-Jeruzsálem Katamon nevű negyedén haladt át. Samir később Izrael miniszterelnöke lett 1983-ban, továbbá 1988-ban.

1952 – nemzetiségi törvény

Az 1952. évi izraeli nemzetiségi törvény állampolgárságot nyújt mindazoknak, akik a Visszatérés Jogával összhangban vándorolnak be, viszont megfoszt minden palesztin menekültet az izraeli letelepedési státusz vagy állampolgárság megszerzésének jogától, aki 1948. előtt Palesztina területén lakott.
A valóságban tehát minden zsidónak, függetlenül attól, hogy hol született, joga van ahhoz, hogy megszerezze az állampolgárságot és Palesztina területére lépjen. Ellenben annak a palesztinnak, aki ott született, és akinek az ősei is ott éltek, nincs joga visszatérni.

1956-os mészárlások: Qalqilya, Kufr Qassem, Khan Younis

Palesztina nagyszabású mészárlásokat élt meg Qalqilyában, Kufr Qassemben és Khan Younisban 1956-ban.

1956. október 29-én az izraeli határőrök délután 4 órakor elkezdték az úgynevezett Háromszög Falvaknak a bejárását. Közölték a falvak mukhtarjaival (polgármestereivel), hogy attól a naptól kezdődően a kijárási tilalom nem délután 6-kor, hanem 5 órakor kezdődik. Kufr Qasem-be 4:45 körül érkeztek, és tájékoztatták a mukhtart, aki tiltakozott, ugyanis kb. 400 falusi dolgozott kint a falun kívül, és lehetetlen volt tájékoztatni őket az új időpontról. Az izraeliek azonban megnyugtatták, hogy minden rendben lesz. Az őrök kimentek a falu bejáratához és 43 Kufr Qasem-i lakost, akik a faluba tértek vissza, az izraeliek hidegvérrel lemészároltak. Az volt a bűnük, hogy megsértették a kijárási tilalmat, amiről nem volt tudomásuk.

1964 – a PLO létrehozása

A Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PLO) 1964-ben alapították azzal a céllal, hogy Palesztinát fegyveres harc útján felszabadítsák. A PLO egy széleskörű nemzeti front, illetve ernyőszervezet, amely az ellenállási mozgalom különböző szervezeteiből, politikai pártokból, populáris szervezetekből és független személyiségekből állt az élet valamennyi területéről. 1974-ben az arab csúcsértekezlet elismerte a PLO-t, mint a „palesztin nép egyetlen és törvényes képviselőjét”, és, azóta a PLO képviseli Palesztinát az Egyesült Nemzetekben és számos más fórumon.

1 9 6 7 – es háború: „NAKSA” – visszaesés

1967. június 5-én Izrael megtámadta Egyiptomot, Jordániát, Irakot és Szíriát. A háború során Izrael elfoglalta Kelet-Jeruzsálem megmaradt részét, Ciszjordániát és a Gázai övezetet. Így ellenőrzése alá vonta Palesztina maradék 22 százalékát és Izrael mind a mai napig megszállva tartja.

A kiűzetés újabb hulláma 1967-ben

Az 1967-es háború eredményeként mintegy 430.000 palesztin vált hontalanná, akik közül sokan már 1948 után is hontalanná váltak, így kétszeres menekültek lettek.
1967-ben az izraeli erők etnikai tisztogatást végeztek és számos palesztin falut romboltak le a megszállt palesztin területeken (Occupied Palestinian Territories – OPT), köztük Imwasban, Beit Nubaban és más falvakban.

Az 1967-es háború

Gázai övezet

1948-tól kezdődően a Gázai övezet és 400.000 lakosa (amelynek fele palesztin menekült volt az 1948-as háború óta) egyiptomi irányítás alatt állt. A Gázában működő 100 UNRWA iskolából 90-et leromboltak vagy lebombáztak az izraeli erők, és 40.000 ember menekült a Gázai övezetbe.
1967 után a Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok többé nem tudtak eljutni a repülőtérre. Teljes mértékben megtagadták tőlük az utazás lehetőségét, ami korlátozta minden kereskedelmi és kommunikációs lehetőségüket.

Jeruzsálem és Ciszjordánia

1948-tól kezdődően Kelet-Jeruzsálem és Ciszjordánia további része jordán irányítás alatt állt. 1949. június 7-én a kora reggeli órákban izraeli ejtőernyősök behatoltak a városba és kitűzték az izraeli zászlót a Szikla Mecset tetejére.
1957-ben az izraeli hatóságok egyik első cselekedete Kelet-Jeruzsálemben az volt, hogy lerombolták a marokkói (Mughrabi) negyedet, elűztek 600 lakost és leromboltak 135 otthont. Izrael a 800 éves marokkói negyed helyére az úgynevezett Western Wall Plázát építette.

1967. óta Izrael a palesztinokat katonai uralom alatt tartja. Az első ciszjordániai telepet 1967 szeptemberében építették, amit az akkori munkáspárti kormány is támogatott. 1972-re kb. 10.000 izraeli élt megszállt palesztin területeken (OPT) épült illegális telepeken. 1974-ben Izrael felépítette Ma’ale Adumim-t Ciszjordániában, Jeruzsálemtől 7 Km-re keletre. Terület tekintetében jelenleg ez a legnagyobb telep.
1967-ben Ciszjordániában 7 falut, a Jerikói körzetben számos menekülttábort, Qalqilya város felét és Jeruzsálem óvárosának marokkói negyedét rombolták le. Az elnéptelenedett és lerombolt falvak többek között: Imwas, Yalu és Beit Nuba Jeruzsálemtől nyugatra valamint Beit Marsam, Beit Awa, Jiftlik, és al-Burj falvak.
1967-ben Izrael kibővítette Jeruzsálem közigazgatási határait és újonnan elfoglalt területeket csatolt hozzá. A Jeruzsálemben lakó palesztinok nem állampolgárságot, hanem állandó tartózkodási engedélyt kaptak.

Nemzetközi válasz az 1967-es háborúra

1967 júniusában az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elfogadta a 237. sz. határozatot, amely felszólítja Izraelt, hogy biztosítsa azon területek lakosainak a biztonságát és jólétét, ahol a katonai műveletek zajlottak, és segítse elő azon lakosok visszatérését, akik az ellenségeskedések kitörése óta menekültek el azokról a területekről. Ezt a határozatot a Közgyűlés évente újra megerősíti. Több hónappal később a Biztonsági Tanács elfogadta a 242. sz. határozatot, amely felszólít a menekült kérdés igazságos rendezésére. A határozat előírta, hogy az igazságos és hosszantartó béke megteremtése keretében alkalmazni kell két alapelvet:

  • Az Izraeli fegyveres erőket ki kell vonni az elmúlt időszak konfliktusa során elfoglalt területekről.
  • Mindennemű követelés vagy ellenséges állapot megszüntetése, és a területen lévő minden állam szuverenitásnak, területi integritásának és politikai függetlenségének és annak elismerése, hogy joguk van biztonságos és elismert határok között, fenyegetésektől és erőszakos cselekményektől mentesen, békében élni.

1967 júliusában az ENSZ Közgyűlés felkérte az ENSZ Palesztin Arab Menekülteket Segélyező Hivatalát (UNRWA), amelyet az 1948-as háború következményei miatt hoztak létre, hogy nyújtson sürgősségi támogatást és segítséget az 1967-ben lakóhelyükről elűzött palesztin menekülteknek.

1973. október 22-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta a 338. sz. határozatot, amely megerősítette a 242. sz. határozat alapelveit és felszólított a tárgyalások folytatására, amelynek célja az „igazságos és tartós béke megteremtése a Közel-Keleten”. A tűzszünetre való felhívást később az 1973. október 23-i 339. sz. határozat is megerősítette, és a főtitkárt felkérték, hogy az Egyesült Nemzetek haladéktalanul küldjön megfigyelőket a helyszínre.

A Föld napja

1976. március 30-án izraeli palesztin állampolgárok tüntettek Izrael állam ismételt föld kisajátítási törekvése ellen a nemzet marginalizálódott lakosai kárára. Az izraeli kormány bejelentette, hogy 200 négyzetkilométer földterület annektálását tervezi Galileában új zsidó telepek és katonai bázisok létesítése céljából.

A terv végrehajtása előkészítésének részeként a kormány bejelentette, hogy az északi arab városokban kijárási tilalmat rendelnek el március 29-e estéjétől kezdődően. Arab izraeli politikai és munkaügyi vezetők általános sztrájkot hirdettek március 30-ára, tiltakozásul a határozatok ellen. A Galileában zajló felvonulások összetűzésekhez vezettek a tiltakozók és a biztonsági erők között. Az izraeli rendőrség megtámadta a tüntetőket és hat embert megölt. Minden év március 30-án az Izraelben élő palesztinok megemlékeznek a Föld Napjáról múltbeli és jelenlegi harcuk elismeréseként, amelynek célja az ősi földek megtartása a telepes-gyarmatosítással szemben.

ENSZ – Palesztin Szolidaritás Nemzetközi Napja

1977 óta minden évben november 29-én az Egyesült Nemzetek megtartja a Palesztin Szolidaritás Nemzetközi Napját. Az ENSZ Közgyűlés 1977. december 02. 32/40 B. sz. határozata írja elő ennek a napnak az évenkénti megtartását, 1978-tól kezdődően. Az 1979. december 12. 34/65 D sz. határozat postai emlékbélyegek kibocsátást írja elő.

Az első Intifáda – 1987

Az első Intifáda javarészt palesztin tüntetések és nem-erőszakos akciók, köztük tömeges bojkottok, spontán sorozata volt. Az izraeli katonaság a tüntetésekre nehéz fegyverzettel válaszolt, palesztin lakosok legyilkolásával, deportálásával,
egyetemek bezárásával és tömeges letartóztatásokkal. 1987 decemberére teljes körű lázadás bontakozott ki, amely elérte a Gázai övezetet.

1988 júliusában zsidó szélsőségesek egy új alagutat kezdtek építeni a két iszlám szent hely, az Al-Buraq Fal és az Al-Aksza mecset között.

Az Intifáda tovább folytatódott az 1990-es évek elején. 1990. október 09-én az
izraeli erők a kődobálókkal való összetűzésben megöltek 19 palesztint, majd 1992 decemberében 413 palesztint deportáltak az embertelen libanoni határokra.

Az Intifádától Madridig

1991. március 6-án George H. W. Bush elnök a következőt mondta a kongresszusnak: „Eljött az idő, hogy véget vessünk az arab izraeli konfliktusnak.” Bush nyilatkozatát James Baker külügyminiszter 8 hónapos megfeszített munkája követte, amelynek csúcspontja az 1991. októberben tartott madridi békekonferencia volt. A konferencián közösen elnökölt Bush és a szovjet elnök, Mihail Gorbacsov. A konferencián részt vettek izraeli, egyiptomi, szíriai és libanoni delegációk, illetve a közös jordániai – palesztin delegáció.

Első alkalommal történt, hogy az arab-izraeli konfliktusban érintett valamennyi fél találkozott, hogy követlen tárgyalásokat folytassanak. A konferencia hosszútávú hatása azonban korlátozottabb volt, mint amit a Bush kormány remélt. Madrid után az izraeli, szíriai, jordániai és palesztin képviselők tovább folytatták a kétoldalú megbeszéléseket Washingtonban, és a többoldalú megbeszélések Moszkvában kezdődtek 1992-ben.

Oslói Megállapodások

Az Oslói Megállapodások során fordult elő első alkalommal, hogy Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) hivatalosan elismerték egymást. Az Oslói Megállapodásokat a Fehér Házban írták alá és Norvégia fővárosáról nevezték el, ahol Jasszer Arafat palesztin vezető és Jichak Rabin izraeli miniszterelnök tárgyalásának eredményeként megszületett az első lényeges megállapodás a palesztinok és az izraeliek között.

Az első megállapodás eredményeként a következő évben létrejött a Palesztin Hatóság korlátozott önrendelkezéssel, először csak a Gázai övezet egyes részein és a ciszjordániai Jerikóban.

Az 1995. évi megállapodás Ciszjordániát három zónára, A, B és C területre osztotta fel:

  • A terület: Ciszjordánia 18 százalékát teszi ki, a Palesztin Hatóság polgári és biztonsági ellenőrzése alatt áll. Noha az A terület csak palesztin városokból áll – pl.: Hebron, Nablus, Ramallah, Betlehem és néhány más város, amelyek nem határosak izraeli településekkel –, Izrael által ellenőrzött területek: ellenőrzőpontok, illetve települések katonai helyőrségei választják el őket egymástól.
    Kivételt képez Hebron, amely Ciszjordánia legnagyobb palesztin városa. Bár az A területen található, kevesebb, mint 1.000 telepes lakik ott a több százezer palesztin lakos között; így a várost az 1990-es években két zónára osztották fel:
    – H1 zóna: az egész város 80 százaléka, amelyet a Palesztin Hatóság irányít;
    – H2 zóna: az egész város 20 százaléka, amelyet Izrael irányít.
    Palesztinok az A területről nem utazhattak át Ciszjordánia más területeire (még az A terület más területeire sem) izraeli ellenőrzőpontokon való áthaladás nélkül.
  • B terület: Ciszjordánia 22 százalékát tette ki, a B terület palesztin polgári irányítás alatt áll, miközben Izrael kizárólagos biztonsági ellenőrzést tart fenn korlátozottan együttműködve a palesztin rendőrséggel. A B területen több mint 400 falu és mezőgazdasági terület található.
  • C terület: Teljes körű izraeli polgári irányítás és biztonsági ellenőrzés alatt áll, Ciszjordánia legnagyobb részét teszi ki, a terület mintegy 60 százalékát. E területen a Palesztin Hatóság feladata csak az oktatási és az egészségügyi szolgáltatások biztosítására terjed ki.

Az Oslói Megállapodások felszólítják Izraelt és a PLO-t egymás kölcsönös elismerésére, valamint egy 5 éves átmeneti időszak fenntartására, amelynek
során Izrael fokozatosan kivonja csapatait a jelentősebb palesztin lakossági központokból. Az átmeneti időszak végén megállapodnak az ENSZ Biztonsági Tanácsa 242. sz. és 338. sz. határozata alapján, amelyek az izraeli erők teljes körű kivonására szólítanak fel az 1967-ben elfoglalt területekről. Cserébe Arafat ígéretet tett az Izrael elleni erőszak beszüntetésére.

Az Oslói Megállapodások után

Izrael nem hajtotta végre az aláírt megállapodások egyetlen pontját sem. Ellenben tovább bővítették a zsidó telepeket az elfoglalt palesztin földön, különösen Kelet-Jeruzsálemben.

I. Telepek

  • Lakásépítés: 1993 óta a telepeken épült lakások száma 52,49%-kal növekedett. 1993 szeptemberében 32.750 családi lakóház volt az izraeli telepeken Ciszjordániában és a Gázai övezetben. 1993 szeptember és 2000 július között 17.190 lakóegység építését kezdték meg; ebből 2.830 építése a Barak kormány idején indult el (Központi Statisztikai Hivatal).
  • Lakosság: 1993. december és 1999. június között a lakosság 52,96%-kal növekedett. 1993 végére 115.700 telepes volt Ciszjordániában és a gázai övezetben; 1999 közepén 176.973 telepes volt, amely 61.273 fő növekedést jelent (Központi Statisztikai Hivatal). 7,92%-os átlagos éves növekedési arány alapján 1992-1998 között.
  • Új telepek: Osló óta hivatalosan három új telepet létesített Izrael, amelyek: Lapid, Kiryat Sefer és Menora; 1998 végén ezek összesített
    lakossága 12.212 fő volt. Ezen túlmenően azonban 1996 és 1999 között, a telepesek több, mint 42 nem hivatalos telepet létesítettek, ebből kevesebb, mint tízet bontottak le a továbbiakban (Központi Statisztikai Hivatal és a Peace Now Settlement Watch jelentései). Ciszjordániában és a Gázai övezetben 145 hivatalos telep van, és kb. 200 független település.
  • Új utak: 1994 és 1997 között 139,6 km hosszú izraeli elkerülő út burkolását kezdték meg Ciszjordániában és a Gázában. Ugyanebben az időszakban 159,2 km út burkolását fejezték be (Központi Statisztikai Hivatal).

II. Emberi jogok megsértése

  • Ház lerombolások: 1994 vége és 2000 november között az Izraeli Megszálló Erők 740 palesztin házat romboltak le Ciszjordániában és a Gázai övezetben (nem számítva azokat, amelyeket Kelet-Jeruzsálemben romboltak le) (B’Tselem).
  • Lezárások: 1993 december és 2000 november között 326 nap teljes zárlat volt Ciszjordániában és 311 nap teljes zárlat a Gázai övezetben (hivatalos izraeli források B’Tselem-en keresztül).

Camp David csúcstalálkozó

2000 júliusában, Bill Clinton elnök meghívására, az izraeli és palesztin vezetők Camp Davidben találkoztak, hogy megállapodjanak s státuszukkal kapcsolatos utolsó kérdésekről. Az izraeliek azonban csak az alábbi javaslatot ismertették szóban:

  • Izrael visszavonul az Izrael által Ciszjordániaként meghatározott terület 91 százalékáról, amelybe nem tartozott bele Ciszjordánia nagy része – ezeket a területeket egyoldalúan annektálták az elfoglalt Kelet-Jeruzsálemhez 1967-et követően, még azt megelőzően, hogy magát Kelet-Jeruzsálemet annektálták volna Izraelhez egy olyan lépés keretében, amelyet a nemzetközi közösség nem ismert el, illetve a Latrun Völgyhöz hasonló területek. Az, hogy Izrael ragaszkodott a jelentősen lecsökkent ciszjordániai területről szóló definíciójához, szemben a nemzetközileg elismert 1967 előtti ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi határokkal, kizárta annak lehetőségét, hogy megállapodjanak a határokról szóló tárgyalások kiindulási pontjáról.
  • Izrael annektálja a már egyébként lecsökkent ciszjordániai terület fennmaradó 9%-át, 9:1 föld cseréért, meghatározatlan területért Izraelben.
  • A termékeny és stratégiai szempontból jelentős Jordán Völgye Jordánia határa mentén izraeli ellenőrzés alatt maradna egy meghatározatlan, 99 évre szóló „bérlet” feltételei szerint.
  • A menekültek jövőjét illetően, akiket Izrael létrehozásakor otthonaikból űztek el, az izraeliek azt válaszolták, hogy a kérelmükre a megoldás nem Izraelben, hanem „máshol” keresendő.
  • Az elfoglalt Kelet-Jeruzsálem jövőjét illetően a palesztinok az óváros muszlim és keresztény negyedei felett rendelkezzenek szuverenitással, de a nemes szentély felett csak homályosan meghatározott „állandó őrzési feladattal” rendelkezzenek.
  • A kelet-jeruzsálemi telepek nem képezhetik vita tárgyát.
  • Izrael fenntartja ellenőrzését a palesztin légtér és az elektromágneses spektrum felett.
  • Palesztina nem rendelkezhet katonai erőkkel, csak rendőri erőkkel a belső biztonság fenntartására.

Második Intifáda

2000. szeptember 28-án Ariel Sharon, az izraeli hadsereg korábbi tábornoka, majd az ellenzék vezetője, kíséretével látogatást tett az Al-Aksza mecsetnél, ami erőszakos reakciókat váltott ki a palesztinokból. A harcokban hét palesztint
megöltek és ezzel kirobbant a második Intifáda (Al-Aksza Intifáda). Két nap alatt az Intifáda átterjedt egész Palesztinára és Izrael területére. Az izraeli hadsereg fegyvertelen polgári személyeket támadott meg.

A negyedik napon az izraeli golyók, lövedékek, tankok és helikopterek 20 palesztint öltek meg, köztük a 12 éves palesztin Mohammad al-Dura-t, akit az izraeliek a TV kamerák előtt gyilkoltak meg, miközben az apja mögé próbált
elrejtőzni.

Az apartheid fal építése

2002. június 16-án Izrael megkezdte a fal építését.

A fal, amelyet a nemzetközi közösség elítélt, mélyen behatol a palesztin területre és kiterjedt termékeny palesztin földterületek elkobzását, palesztin városok és falvak gettóvá alakítását eredményezte, palesztinok ezreit zárt el a társadalmi szolgáltatásoktól, iskoláktól, és gazdaságaiktól.

2004. július 9-én a Nemzetközi Bíróság azt az ítéletet hozta, hogy a fal megépítése ellentétes a nemzetközi joggal, mert a palesztin vagyontárgyak elpusztítását és elkobzását jelentette, és a palesztinokat mozgásukban súlyosan
korlátozta.

Yasser Arafat elnököt ostrom alá vették

2002. március 29-án az izraeli megszálló erők rajtaütöttek Yasser Arafat főhadiszállásán (Mukataa) Ramallahban, Ciszjordániában, és ostromzár alá vonták azt, lerombolva az elnöki irodaépület legnagyobb részét, fogva tartva az
elnököt, miközben elkezdték a palesztin vezetők törvényen kívüli legyilkolásának és bebörtönzésének politikáját alkalmazni.

Az ostromot május 2-án megszüntették, miután az Izrael által követelt 6 személyt (közülük négyen az izraeli turizmusért felelős miniszter, Rehavam Zeevi 2001. októberében történt meggyilkolásában való közreműködésért lettek elítélve) egy jerikói börtönbe szállítottak, hogy ott amerikai és brit őrök vigyázzanak rájuk. Bár a katonai erők visszavonultak a katonai központból, a Ciszjordániában lévő városokat és menekült táborokat továbbra is izraeli csapatok vették körül.

Miután 2002. szeptember 19-én egy öngyilkos bombatalálat érte Tel Aviv-ot , a Mukataa ismét ostrom alá került. A következő 10 nap során az Izraeli Megszálló Erők az összes olyan épületet elpusztították buldózerekkel és robbantással, amelyek túlélték a korábbi ostromokat, beleértve a Belügyminisztérium főépületét is.

Gáza és Ciszjordánia visszafoglalása

2003. február 26-án Izrael ismét elkezdte a sorozatos behatolásokat a területre. Ezek a benyomulások egész éven át ismétlődtek, ami a Gázai övezet és Ciszjordánia egyes részeinek visszafoglalásához vezetett, nagymértékű károkat
okozva és nagyszámú civil áldozatot szedve.

Az izraeli megszálló erők illegális katonai akciókat hajtottak végre palesztin civilek és vagyontárgyaik ellen, a legkülönbözőbb fegyverek használatával. Megszállták a palesztin területeket, elpusztítva a magán és közvagyont, miközben heteken keresztül teljes ellenőrzés alatt tartottak sok palesztin
területet Ciszjordániában. Az izraeli katonaság számos illegális katonai akciót hajtott végre, megsértette a palesztin civilek emberi jogait miközben szándékos gyilkosságokat követett el, lebombázva és behatolva izraeli területekre, házakat rombolt le, és mezőgazdasági területeket tett a föld színével egyenlővé.

Az útiterv

2003. április 29-én az izraeliek és a palesztinok megkapták a béke képletét egy “útiterv” formájában, melyet a Kvartett (Oroszország, az Európai Unió, az Egyesült Államok és az Egyesült Nemzetek) támogatott.

Az Útiterv az alábbi összefoglaló célokra épült:

  • véget vetni az erőszaknak;
  • befejezni a telepek építését;
  • megreformálni a palesztin intézményeket;
  • elfogadni Izrael állam létezéshez való jogát;
  • létrehozni egy életképes, szuverén Palesztin államot;
  • az összes vitás kérdéssel kapcsolatban elérni egy végső megállapodást 2005-re.

Az Útiterv három szakaszból áll:
I. A Palesztin állam előzetes feltételeinek teljesítése;
II. Egy független Palesztin állam megalakítása átmeneti határokkal;
III. Az állandó státusz megállapodásának megtárgyalása, a Palesztin állam elismerése az állandó határokkal és a konfliktus befejezése.

2003. június 4-én Sharon és Abbas a jordániai Aqaba-ban találkoztak, hogy megtárgyalják a béke útiterv megvalósítását.

Yasser Arafat elnök halála

Yasser Arafat elnök 2004. november 11-én, 75 éves korában, rövid betegséget
követően elhunyt. Halálának okát azóta is vitatják.

Mahmoud Abbast 2005 januárjában megválasztották elnökké, és átvette az
elnökséget.

Kivonulás Gázából 2005-ben

2005. szeptember 12-én Gáza tanúja volt annak, hogy az izraeli katonaság visszavonult Gázai övezetből, és lebontotta az összes izraeli telepet. Ez a lépés azt eredményezte, hogy sok telepes Gázából átköltözött Ciszjordániába, ahol így a telep építések száma megnövekedett. Izrael számára Gáza mindig is egy demográfiai, biztonsági és egyben gazdasági terhet jelentett.

A tervek szerint – a gázai telepek evakuálásán kívül – Izrael fenntartotta a Gázai övezet teljes körű határ-, légtér- és parti őrizetét. Az összes határátkelő, amely összekötötte Gázát Izraellel és Egyiptommal, és ezeken keresztül az egész világgal, Izrael szoros ellenőrzésében maradt. A palesztin áruk és emberek mozgását szigorúan korlátozó rendszer – amely mint ismeretes, meghatározta az oslói megállapodást követő időszakot – továbbra is megmaradt. Ennek súlyos hatása volt a Gázai övezet gazdasági állapotára.

Az izraeli háború Gázában

2008-2009

2008. december 27-én az izraeli erők jelentős támadást indítottak a Hamasz politikai és katonai célpontjai ellen Gázában. Jelentések szerint 200-255 palesztint öltek meg már az első napon, ahol az izraeli szárazföldi erők előre haladtak a gázai határ felé.

Január 5-én – az Egyesült Nemzetek és egyes média társaságok becslése szerint – a Gázai Háborúban 524 palesztin vesztette életét és 2600-an sebesültek meg attól kezdve, hogy Izrael elindította az “Öntött Ólom Hadműveletet” (Operation Cast Lead) december 27-én. Az áldozatok legtöbbje a Hamasz biztonsági erők tagja volt, de legalább 200-ra tehető a civil halottak száma is. Izrael arról számolt be, hogy egy katonát és három civilt vesztett december 27. óta, és 30 civil sérült meg a Hamasz rakéta támadásai során. Január 3-án több ezer izraeli katona, három dandár méretű alakzatban, tankok és vadászhelikopterek támogatásával, elindította a Gázai övezetnek már várt szárazföldi megszállását, amelyet Izrael az “Operation Cast Lead második szakaszának” nevezett.

Január 11-én az izraeli csapatok kemény harcok során délről benyomultak Gáza városának sűrűn lakott területére, ahol az izraeli és a Hamasz erők között ádáz, nem konvencionális háború alakult ki. Január 17-én Izrael egyoldalú tűzszünetet hirdetett meg, úgy döntve, hogy felhagy a művelettel.

2012

Ez egy 8 napig tartó művelet volt Gáza ellen, amely 2012. november 14-én kezdődött. Az izraeli kormány kijelentette, hogy a katonai műveletek célja, hogy megállítsa a Gázai övezetből származó civil áldozatok elleni bombatámadásokat. A művelet időtartama alatt Izrael saját állítása szerint több, mint 1500 alkalommal mért csapást a gázai övezet területére, és ebben olyan helyszínek szerepeltek, mint rakéta lövedék indító állások, fegyver raktárak, kormányzati létesítmények és lakóépületek. Az UNHCR jelentése szerint, 174 palesztint öltek meg és több százan sérültek meg. Sok családnak kellett elhagynia otthonát. Az Egyiptom közbenjárásával létrejött tűzszünetet november 21-én jelentették be.

2014

A 2014-es Gázai háború egy Izrael által 2014. július 8-án Gázában elindított katonai hadművelet volt. Az izraeli művelet kifejezett célja az volt, hogy véget vessen a bombázásnak, amely Gázából indulva érte el Izraelt.
Július 7-én, miután egy izraeli légicsapás alatt Khan Younisban hét Hamasz katona vesztette életét egy alagútban történt robbanás során, a Hamasz 40 rakétát lőtt ki Izrael felé. A katonai művelet hivatalosan a második napon kezdődött. Július 17-én a művelet egy izraeli szárazföldi megszállássá bővült ki azzal a céllal, hogy az alagút rendszert megsemmisítsék. Ezeket az erőket augusztus 5-én kivonták. Augusztus 26-án tűzszünetet jelentettek be. Körülbelül 2000 gázait öltek meg és mintegy 11 000 volt a sebesültek száma,
közülük 3374 gyermek.

Trump ígérete

Donald Trump elnök jelentős lépést tett kampányígéretének megfelelően, hogy az USA nagykövetségét Tel Aviv-ból Jeruzsálembe helyezi át. Trump bejelentette az áthelyezést és hivatalosan elismerte Jeruzsálemet mint Izrael fővárosát. Ez a politikai változás egy 1995-ös törvényből ered, amely kötelezi az USA-t, hogy 1999-re költöztesse át a nagykövetségét Jeruzsálembe. Ugyanakkor, aggodalommal gondolva arra, hogy ez az áthelyezés destabilizálná a béketárgyalásokat az izraeliek és a palesztinok között, Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama elnökök aláírtak egy lemondó nyilatkozatot, hogy felfüggeszthessék a költözést. 2017. december 6-án Trump elnök elismerte Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát, és elrendelte az USA követség Tel Aviv-ból Jeruzsálembe költözése folyamatának elindítását. Trump ígérete az erőszak eszkalációjához vezetett a régióban. Trump döntése valójában fenyegetés volt bármilyen jövőbeni béke megoldás szempontjából, és emellett egy figyelmeztető lökés az amúgy is kényes helyzet további rosszabbodásához.

A 70 éves megszállás hatása

Mobilitás Ciszjordániában

Izrael úgy kezeli a palesztin területeket, mintha azok három különálló részből állnának: a Gázai övezet, Ciszjordánia és Jeruzsálem, melyet bekebelezett saját szuverén területébe. Izrael csak abban az esetben engedi meg a palesztinoknak
hogy utazhassanak ezek között a részek között, ha különleges engedélyt szereznek, amelyet ritkán adnak ki.

Ciszjordániában Izrael tartja ellenőrzés alatt az összes bejárati és kijárati pontot. Izrael ellenőrzi az utazást Ciszjordánián belül is. Két fő ellenőrzési pont osztja meg a ciszjordániai területeket – a déli, középső és északi részén Ciszjordániának. Az ellenőrzési pontok a következők: A Za’atara ellenőrzési pont Nablus és Ramallah között, ahol időről időre van személyzet is, és a Container ellenőrzési pont Abu Dis-től keletre, ahol mindig van személyzet.

A katonaság szintén felállított vaskapukat a legtöbb ciszjordániai falu bejáratainál, lehetővé téve, hogy akár perceken belül lehessen izolálni az embereket a lehető legminimálisabb személyzet segítségével. Mikor ezek be vannak zárva, az emberek saját városaikba vannak bebörtönözve. Ők csak akkor mehetnek ki, ha a kapuk nyitva vannak.

A palesztinoknak meg van tiltva, hogy Ciszjordánia egyes részeire szabadon bejárhassanak. Ezek között a korlátozott területek között található az összes “telep zóna” terület a telepek közigazgatási határian belül, a Jordán völgye, Kelet- Jeruzsálem, tiltott utak és más egyéb ‘lezárt’ területek. Nehéz becslésekbe bocsátkozni a teljes területet illetően, de ez több, mint Ciszjordánia teljes területének 50%-a.

Jeruzsálemen belül Izrael ellenőrzési pontokat állított fel, melyek elzárják a palesztin lakónegyedeket az Elválasztó Védőfal másik oldalán a város többi
részétől. Ez arra kényszeríti a Jeruzsálemben lakó 140 000 palesztint, hogy zsúfolt, forgalmas ellenőrzési pontokon keljenek át, ha el akarnak jutni saját városukba.

További korlátozások Hebronban

Hebront a H1 és H2 körzetekre osztották fel az 1997-es Hebroni Protokol alapján. A H1 lefedi a belváros kb. 80%-át, és palesztin civil és biztonsági ellenőrzés alatt áll. A H2 körzet izraeli katonai ellenőrzés és palesztin civil ellenőrzés alatt áll. A H2 körzetet ellenőrző pontok, útelzárások és katonai
védfalak veszik körbe, melyek elzárják és jelentősen korlátozzák a palesztinok
úthasználatát a város H1 körzetében található városrészek felé vezető utakon, sőt, a H2 egyéb részeihez, mint például az egyetlen ipari zóna felé vezető utakon is.

Ezek a korlátozások hatással vannak a kereskedelemre és idegenforgalomra, különösen ami a Hebroni Múzeumot, a régi műemléképületeket, és az Ibrahimi Mecsetet, a próféták és az igaz hebroniak szentélyeit illeti. Körülbelül 40 000 palesztin (Hebron City teljes népességének 20%-a ) a H2 körzetben lakik. Négy izraeli telep található a H2 körzeten belül, körülbelül 500 telepessel a pár ezerre tehető izraeli biztonsági erőkön kívül.

2015. novemberében zárt katonai zónának nyilvánították a Tel Rumeida környékét és az Al Shuhada utcát a H1 körzetben, ahol kb. 2 000 palesztin él. A két területről csak azokat a palesztin lakosokat engedik be a két ellenőrző ponton keresztül (Bab Az Zawiya és Gilbert) hogy ellenőrzött módon eljussanak otthonaikba, akik regisztrálták magukat a hadseregbe és kaptak egy kézírásos azonosító számot a személyi igazolványukra.

Utazás külföldre

Ahhoz, hogy külföldre utazhassanak, a palesztinoknak az Ammanban, Jordániában található Queen Alia repülőtéren keresztül kell utazniuk. Az izraeli hatóságok nagyon ritkán adják ki azokat a dokumentumokat, amelyek a Ben Gurion repülőtéren keresztül történő utazáshoz kellenek.

Ennélfogva a palesztinoknak először is át kell kelniük az Allenby-hídon kell, hogy eljussanak Ammanba, Jordániába. Ezt az átkelést is teljes mértékig Izrael ellenőrzi a folyó nyugati partján, bár megállapodás született arról, hogy ezt végül a Palesztin Hatóság fogja ellenőrizni. Ez az átkelő 12 órán keresztül van nyitva vasárnaptól csütörtökig, míg szombaton és pénteken csak 2 órára nyitják meg. Az izraeli erők egész napra is lezárhatják az átkelőt, megakadályozva, hogy bárki átkelhessen. Az izraeli erők sok esetben minden indoklás nélkül megakadályozzák, hogy a palesztinok átkeljenek a határon.

Egy egyszerű út Magyarországról Palesztinába egy napig tartana a repülés részét illetően, de még egy nap kell a hídon történő átkeléshez, így egy átlagosan 12 órás utazási folyamat akár 24 órába is telhet.

Engedélyrendszer

A szabad mozgás korlátozásának betartatása érdekében Izrael egy engedélyezési rendszert vezetett be, amely szerint minden lakosnak engedélyt kell szereznie, ha Izraelbe, Jeruzsálembe és Gázába szeretne utazni bármilyen oknál fogva (beleértve a munkát, orvosi ellátást, családi látogatást stb.) Az engedély megszerzésének folyamata véletlenszerűen alakul és megalázó. Sok esetben minden indoklás nélkül tagadják meg a kérelmet.

Mobilitás Gázában

Gázában élni azt jelenti, hogy egy nagy börtönben élni, remény nélkül a jövőt illetően, mert az Egyiptomi határokon át és az izraeli határon Ciszjordániába átvezető úton szinte lehetetlen végigmenni. Három áteresztő pont van Gázában, ezek a következők:

  1. A Rafah átkelési pontot az egyiptomi hatóságok ellenőrzik és gyakorlatilag csak bizonyos számú engedéllyel rendelkező utasnak, valamint palesztin orvosi és humanitárius személyeknek ad mozgási
    lehetőséget.
  2. Az Erez átkelési pontot az izraeli hatóságok ellenőrzik, és ez gyakorlatilag csupán a segítő munkások és korlátozott számú felhatalmazott utazó átkelését teszi lehetővé, közöttük palesztin orvosi személyzetet és humanitárius ügyekben járókat.
  3. A Kerem Shalom átkelő, amelyet szintén az izraeli hatóságok ellenőriznek, gyakorlatilag csupán az engedélyezett áruk szállítására
    vonatkozik.

A Gázai övezetre vonatkozó blokád eredményeként Izrael megtiltja a palesztinoknak a belépést és kilépést, és csak rendkívül ritka esetekben – melyek között sürgős, életveszélyes orvosi beavatkozást igénylő állapot, vagy egy rövid listán lévő kereskedők esetében – tesz kivételt. Izrael korlátozza az importot Gázába és szinte teljesen megtiltja az onnan kifelé irányuló exportot. Annak ellenére, hogy a blokáddal kapcsolatos korlátozások közül némelyiken
könnyítettek az elmúlt években, mégis 1,8 millió palesztin él Gázában „bezártan”, tőlük megtagadják a további területek vagy a világ más része felé történő utazást.

Gazdaság

Ciszjordánia gazdasága

Az izraeli telepek építése a nagy palesztin területek kisajátításának és a palesztin tulajdonú épületek lerombolásának kárára történik; ezt aztán építkezésekre és mezőgazdasági termelésre használnak; a víztartalékokat is lefoglalják, olyan mértékig, hogy az 599 901 telepes több vizet használ el, mint az egész palesztin népesség Ciszjordániában (2,86 millió); kisajátítják az idegenforgalmi és régészeti helyszíneket; kizsákmányolják a palesztin kőbányákat, bányákat, a Holt tenger értékeit, és a többi nemmegújuló erőforrást.
A telepeket támogatják az utak infrastruktúrája, az ellenőrző pontok, az elválasztó fal, melyek mind az izolált kantonok kialakulásához vezetnek Ciszjordániában, és további palesztin földterületek kisajátításához.

Oktatás

Az oktatáshoz való hozzáférést ellehetetleníti a gyermekek fogva tartása, a katonai műveletek és a telepesekhez köthető incidensek; a fizikai infrastruktúra hiánya a Jeruzsálem C részében és keleti részén érvényben lévő építési tilalom miatt; és a szabad mozgás korlátozása, melyet az ellenőrző pontokkal és a Védfalakkal nehezítenek meg.
Ciszjordánia C területén legalább 56 iskola áll lebontás vagy munkabeszüntetés előtt, amely sok bizonytalanságot szül az érzékeny iskoláskorú gyermekek között.
2016-ban 256 oktatással kapcsolatos erőszakos cselekmény történt, melyek 29 230 gyereket érintettek a Megszállt Palesztin Területeken. Ezek a következők voltak: az izraeli telepesek és katonák erőszakos és bántalmazó viselkedése a gyerekek iskolába vezető útján, katonai tevékenységek az iskolában vagy annak közelében, gyerekek saját osztálytermükben történő letartóztatása és előállítása katonák vagy rendőrök által; idő, ami egy katonai vagy harci terület lezárása miatt veszik el; az ellenőrző pontokon történő átkelések miatti késések; az iskolák lerombolással vagy lebontással történő fenyegetése és a munkabeszüntetésre vonatkozó parancsok.

Etnikai tisztogatás

Bár a mobilitás nem probléma azok számára, akik Jeruzsálemben élnek, de az egzisztenciájukat érintő fenyegetés kritikus fontosságú. Izrael megpróbálja növelni a Jeruzsálemben élő izraeliek számát és egyben csökkenteni a palesztinokét. Egyik törvényük szerint odakapcsolnának Jeruzsálemhez mintegy 150 000 olyan zsidót, akik illegálisan élnek a várost körül ölelő ciszjordániai telepeken. Hasonlóképpen, az izraeli telepesek szervezetei, mint az Ateret Cohamin és a Gush Emunim célba vesznek, kisajátítanak és újra fejlesztenek hagyományosan palesztin tulajdonú stratégiailag fontos helyszíneket Kelet-Jeruzsálemben.

Kelet- Jeruzsálemben sok palesztin esik a kényszerítő körülmények áldozatául, és a kényszerkitoloncolást kockáztatja, azáltal, hogy izraeliek házrombolás, kényszerkiköltöztetés és a lakhatási engedély visszavonásának politikáját alkalmazzák. Ez a korlátozó és diszkriminatív tervezési politika szinte lehetetlenné teszi a palesztinok számára hogy a megkövetelt izraeli építési engedélyt megszerezhessék. Kelet-Jeruzsálemnek csupán 13%-át jelölték ki palesztin építkezések számára, és ennek a területnek a legnagyobb része már be van építve.

Az engedély nélkül építkező palesztinoknak azt kell kockáztatniuk, hogy egyéb büntetések mellett még a házukat is lerombolják. Bár ezek a lakosok adót fizetnek a jeruzsálemi helyhatóságnak, a védfalon kívül elhelyezkedő palesztin részek mára elhanyagolt és törvényen kívüli területekké váltak. Legújabban, az új izraeli politikának megfelelően, a palesztinokat arra kényszerítik, hogy rombolják le saját házaikat, így megkímélve magukat attól, hogy ki kelljen fizetni annak a költségét és büntetését, ha az izraeli megszálló erők rombolják le a házaikat.

A tervezésre vonatkozó korlátozások és a falon belüli föld hiánya lakhatási válságot idézett elő a palesztinok körében, mivel túl drága lett nekik az, hogy itt éljenek. A megfelelő infrastruktúra hiánya, beleértve az utak, vízvezetékek vagy szennyvíz csatornák hiányát, tovább korlátozzák a palesztin lakónegyedek terjeszkedésének lehetőségét.

A városban lakó jeruzsálemiek, akik a városban laknak, de Ciszjordániában dolgoznak, azt kockáztatják, hogy megvonják tőlük a lakhatási engedélyüket. Azok a palesztinok, akiknek jeruzsálemi személyi igazolványuk van, de a fal keleti oldalán élnek, szintén azt kockáztatják, hogy elveszítik személyi igazolványukat, ha éjszakára nyugati oldalon maradnak. Jeruzsálem annektálása óta több, mint 14 600 palesztin lakos veszítette el jeruzsálemi személyi igazolványát. Az ellenőrzési pontoknál használt fejlett biometrikus azonosítási technológiának köszönhetőn, az izraeli hatóságok azt is tudják, ha egy palesztin akár egy éjszakát is ‘illegálisan’, a védfal egyik vagy másik oldalán tölt el. Azoknak a pároknak, ahol csak egyiküknek van kék (jeruzsálemi) személyi igazolványa, külön kell élniük – vagy pedig együtt élnek Ciszjordániában, és elveszítik összes jeruzsálemi lakhatási jogaikat.